»Gyönge voltam«, de gyöngédebb talán

nagyfiúk hadánál, akik kaján

vigyorral röhögték botlásaim

homok- és téglavárak sáncain;

ajkamon a szó lett hát keményebb,

nem voltam jó grundokon vezérnek,

de vezérek tetteit összemértem

szavaikkal a szellem piacán

s kérdőjeleim görbe kaszáiból

egyengettem kiáltásaim szuronyát.

 

»Apaság, szülőség – boldogság,

tőrbe csaltál« lépedre vonva,

»feladat, szerep – voltál tanítóm«,

készítettél nehéz napokra,

»s a két födél közé került szövegek«

sora rám a rágalmakat hozta:

»a vesszőfutás örök suhogását«,

szégyenem fejemtől sarkamig átjárt.

 

De mégis Ella, de mégis lánykák –

a feleselő hóvirágok kiáltják

szembe a télnek, hogy a tavaszt várják,

az apát, a férfit, a tanárt,

az idillt, a békét, nemcsak a drámát!

Volt közbül még az a néhány barát –

szellemük adta lámpásomnak

kifogyhatatlan petróleumát!

 

Nem is az embernek, nem is másnak,

nem a belénk ívódó hiúságnak,

nem a tetszésnek, nem a gőgnek,

alá betűink nem ezért görögnek –

csak ott, hol a moirák szőnek,

hallgattasson szava messziről jövőknek:

»Kelet népének, Nyugat őrzőjének«,

kiknek jajától kicsattan az ének.

 

Lett olyan lassan, végül az írás,

mint karthausi lelkében ima:

népem számára magam lettem tiltás,

hívó szavaim kellett titkolnia;

mégis »a küzdő lehetőség

bimbója« sarjad körülöttünk,

múltunk »zeng« bennünk öröktől rég,

s jövőnkbe áttör, mit örököltünk.

 

Mennyi kétely a kezdetektől:

hányszor »dermedt a szemérem lárvája«

»a megválthatatlan lelki vágy«

poklokban izzó parazsára?

Elveszett egészség, tört életpálya

szikláit hányszor görgette odább

»derű és jóság« alkímiája? –

(Szavaim ne hallgassa már tovább,

ki tükröződni – magába ne szállna!)

 

Voltam köztetek »ismeretlen vándor«,

batyum egybekötve küszöbre tettem –

»bontogassátok ki a csomagot,

amikor én már messze vagyok«;

»minden élet, család, nemzet

egy-egy új sziget«,

de te, »ki arcom roncsait örökítéd,

e roncs nemzethez adhatsz-e hitet?«

 

Már… a szirmait rám záró elme

is elvirágzott egyszerre bennem...

Már… vissza-út nem volt… és -tekintet,

palatáblámra mégis újravéstem

a tőlem elrabolt igéket!

Csak… fenséges Igéje fénylett,

hogy nevét se kelljen megkísértsem.

»Ahogy fecskék találnak fészkükre vissza,

Istent a szívünk újra úgy issza…«

Poklainkon csak Ő tud segíteni,

és szemünk könnye: »Benignitate Dei!«

 

(Az idézeteket Németh László, Hornyik Miklós

és Schmitt Hédi visszaemlékezéseiből

szemelgettem, 2001, április 10.)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés