Szemünkkel látjuk, szívünkkel érezzük, hogy mekkora a nyomor. De állítom, akár esküvel is, bár lekicsinyleni semmit sem akarok, hogy a nyomor sok fajtája között a szellem nyomora a leggonoszabb. Arra a hihetetlen értetlenségre gondolok, ahogyan a gyakorlat és az elmélet embere szemben áll. E meg nem értésnek az a fő oka, hogy nem ismerjük egymást; eszközeink lélektelen és mechanikus volta mintha feleslegessé tenné az ember megismerését, elég, ha azt tudjuk róla, hogy erő vagy szám csupán… A gépi kor mechanizmusa pótolni látszik a cselekvés elevenségét, az ember számmá és absztrakcióvá szürkül, a hanyatlás érzése fogja el, értéke semmivé lesz.

Százszor is alkalmam volt megfigyelni, milyen idegenül élnek egymás mellett az emberek, mennyire nem látják egymást és nem akarnak egymásról tudomást szerezni.

Itt vagyunk például mi, kiművelt szellemek: mily nehezen ismerjük csak el, hogy a népben jó vonások is vannak. Ezernyi dolgot írunk a rovására, olyant, amit éppen helyzete hoz magával: ócska és piszkos ruháját, szertelenségét, ha rég nem látott italt, goromba szavait és érdes kezét, és mennyi mást! Mi lenne belőlünk, ha kevésbé durvák volnának e kezek? Meghökkenünk, ha kívülről szemléljük a nyomort, de nem látjuk a jó és nemes szívet, amely gyakran a rossz külső alatt dobog.

A nép pedig nem is gyanítja, hogy gyenge testben energikus lélek is lehet. A tudós nyomorék életén csak nevet, szemében a szellem embere lusta semmittevő. A gondolkodás és elmélkedés hatalmát nem fogja fel, és nem méri fel azt az erőt, amelyet a türelem által megtízszerezett tudományos munka jelent. Igen, mindkét részről félreismerjük egymást. Ők félreismerik a tanulmányok, a kitartó gondolkodás erejét, mely a feltaláló sajátja, mi pedig nem értékeljük eléggé az ösztönt, a sugallatot, az energiát, holott ezek formálják a hőst.

Minden bizonnyal ez a világ legnagyobb baja. Gyűlöljük és megvetjük egymást, mert nem tudunk egymás dolgairól.

Próbáljuk orvosolni a bajt, de az alkalmazott gyógymód legtöbbször csak helyi jellegű, az igazi orvosságnak pedig mindenütt hatni kell. A lelket kell gyógyítani.

A szegény úgy véli, ha a gazdagot megköti a törvény, majd minden jól halad. A gazdag pedig úgy kívánja szilárddá tenni a társadalmi békét, hogy a népet régi, két évszázada holt vallási formákhoz térítgeti. Mintha a politika vagy más vallási formák kabalisztikus erővel tartanák féken a világot, és nem abban volna legfőbb hatásuk, hogy harmóniában vannak-e a szívvel vagy nem!

A szívben van a baj! A szívre hasson tehát a gyógymód. Hagyjuk a régi recepteket. Nyíljon ki a szív és a kar… Végül is testvérek vagyunk, vagy elfeledtük talán?…