2011.06.14. 08:57, abububerczy
1960. február 1-én találkoztam három barátommal az észak-karolinai A&T Főiskola könyvtárában Greensboróban, és együtt sétáltunk el a Woolworth’sig. Tartalékos tiszti egyenruhámat viseltem, mert egyenesen a kiképzésről jöttem. Kísérteties volt ez a séta, senki nem szólt egy árva szót sem. Ami engem illet, tudtam, megeshet, hogy a nap végére már nem leszek életben.
Akkoriban Délen az afroamerikaiaknak nem volt szabad együtt étkezniük a fehérekkel. A Woolworth’s alagsorában volt egy külön étkezőpult a „négereknek”. A barátaimmal elhatároztuk, hogy a fehéreknek fenntartott étkezőpulthoz ülünk le, és megkérjük, szolgáljanak ki. Pontosan így is tettünk.
Hirtelen csönd támadt – mintha egy templomban lettünk volna. A kanalak megálltak a levegőben, félúton a szájak felé. Minden, de minden szem ránk szegeződött. Újfent rendeltünk a pincérnőtől kávét és fánkot, ő pedig így válaszolt: – Sajnálom, de nem szolgálhatom ki önöket.
– Miért nem?
– Ez a szokás – felelte.
Mire én megkérdeztem: – De azzal ugye egyetért, hogy ez a szokás helytelen?
Elhatároztuk, hogy nagyon udvariasak leszünk, az volt ugyanis a célunk, hogy zavarba hozzuk az embereket, ami aztán oda vezethet, hogy helyesen fognak cselekedni. Így csak ültünk ott, és vártunk.
Megjelent egy rendőr, és egyértelműen látszott rajta, hogy dühös. Rákvörös volt ugyanis az arca. Szorosan mögöttem állt meg; a nyakamon éreztem a forró leheletét, ahogy fölém hajolt. Elővette gumibotját, mire átvillant rajtam: hát bekövetkezik, amit gondoltam. De ő csak állt ott egy percig, aztán távolabb ment, aztán járkálni kezdett fel s alá. Rájöttem, hogy nem tudja, mit tegyen. Ekkor sejtettem meg, hogy ez működhet – megnyerhetjük a csatát.
Távolabb, a pult végénél egy alacsony, öreg, ősz hajú hölgy ült, lehetett vagy 200 éves. Amikor végzett a fánkjával, felállt, és egyenesen felénk indult.
Arra számítottam, hogy valami csúnyát fog odamondani nekünk. De ehelyett a vállunkra tette a kezét, és így szólt: – Olyan büszke vagyok rátok, fiúk! Csupán azt sajnálom, hogy nem tettétek meg ezt már tíz évvel korábban.
Amit mondott, csak tovább növelte elszántságomat, hogy végigcsinálom.
Hat hónapon keresztül minden áldott nap elmentünk ahhoz az ételpulthoz, mígnem négy afroamerikainak – a Woolworth’s ételpultos alkalmazottainak – végre felszolgáltak egy-egy csésze forró kávét. Tizenöt másodperccel az után, hogy leültem arra a bárszékre azon a februári napon 1960-ban, rendkívül megkönnyebbültnek éreztem magam, megtisztultnak, önelfogadónak.
Olyasfajta érzés volt ez, amiért szent emberek könyörögnek és imádkoznak. Az igazi szabadság érzése, amilyet az ember egész életében keres. Nem éreztem volna becsapottnak magam, ha ott és abban a pillanatban meghalok. Legyőzhetetlen voltam. És soha életemben nem éreztem ilyen jól magam.
Ha F. McCain var meg egy kicsit, lehet hogy a vilagbol reg eltunt "csak fehereknek" tablak helyett
"csak fajtiszta magyaroknak" tablakat talal.
Ha minden osszejon azoknak a hos magyaroknak akik most probalgatjak azt
amit a vilag otven (80?) eve probal elfelejteni...