A fiatal hadnagy a halálra készült. Saját magával szemben úgy gondolta, hogy megérdemli… Elszúrta! Hetekig készült az akcióra, másodpercre kiszámította lehetőségeit, de mire cselekedni kellett, már ki is csavarták kezéből a fegyvert. Most itt a katonai bíróság előtt – teljes meggyőződéssel – halálos ítéletre számított, mint alternatíva, fel sem merült benne egyéb. Feszes vigyázzállásban, ahogy ezt a filmekben látta hasonló helyzetbe kerültekről, érzelmeit visszafojtva igyekezett úgy fogadni az ítélethirdetést, hogy ne okozzon bíráinak összeroppanásával megelégedettséget. Egészen máshol járt az esze. Gondolkodott a múlton, a gyermekkorán, oda sem figyelt. Szellemileg, visszhangozva jutottak el a dobhártyájáig az ítélethirdetés utolsó szavai, amelyek igazán meglepték, a biztosra vett halálos ítélet helyett 19 év börtönt kapott. Jól ismerte a viszonyokat, olyan körülmények között élt, nevelkedett, dolgozott, hogy csak arra számított, hogy a megtorlásnak egy rafinált formájával állhat szemben, így bírái valószínűleg tömeggyilkosok közé fogják bekasztlizni, hogy azok végezzenek vele.

 A teremből kivezetés után rázta meg a vállát az ügyvédje.

– Felfogta az ítéletet?

– Igen. 19 év. – válaszolta.

– De milyen 19 év? Magánzárka!

"Magánzárka, 19 év? Kicsit sok." – gondolta – "Kicsit sok! Van aki bírja és végigcsinálja. 43 éves leszek a szabadulásakor. Végül is nem kell meghalni, most ez a lényeg." Az őrök nem szóltak hozzá egy szót sem, minden néma csendben zajlott, csak a börtön belső ajtóinak csattogása és lépteiknek visszhangja tisztázta, hogy nem a korzón járnak. Mentek, mentek lefelé egy lépcsőn, aminél lejjebbet már el sem tudott képzelni. Nyílt az ajtó. Nagyon homályosan annyit látott, hogy az ajtó arasznyi vastag acél. A belterület nagyságát homály fedte, az ajtó bezárult. A hirtelen sötétség, ami meglepte olyan volt, amilyent még nem látott, az ami talán a vakoké lehet... Sokszor volt korábban hasonló helyzetben, várta, hogy a szeme megszokja a körülményeket és majdcsak lát valamit. Semmit nem látott! Megindult, és nekiment a falnak. Elkezdett tapogatózni. A keze megérintette a priccset, ami szintén acélból volt, bebetonozva, rajta matrac. Gondolta, az alvással nem lesz probléma, csak még ki kell tapasztalnia, hogy mekkora ez a helyiség, hogy el tudjon kezdeni valami értelmes tevékenységet, ami 19 évre lefoglalja. Ugyanis, a nagyjából negyed óra alatt rájött, hogy egyébként megőrül 19 nap vagy 19 hét alatt. Arra is rájött, hogy éppen ez cél, és ha nincs benne elegendő akarat, akkor ez kétségkívül végbe is megy. Egy ideje már bent volt, amikor felmérte a szélességet. Olyan – általa becsült – 80 cm lehetett a fekhely, elégségesen hosszú ahhoz, hogy jól kinyújtózzon rajta. Viszont a fekhelytől minden irányban a teljes szabad terjedelem talán két arasznyi lehetett. Így állandóan beleütközött a falba, lépdelni nem tudott, csak ülni és feküdni. Rövid gondolkodás után rájött, fel kell állnia az ágyra ahhoz, hogy ki tudjon nyújtózkodni és legalább pár lépést tehessen ide–oda. A baj, hogy ítélői számítottak arra, hogy ilyen módon akarja szabotálni az ítélet végrehajtásának súlyosságát, így amint felállt az ágyra és megpróbált felegyenesedni, a hátát verte a födémbe. Lekászálódott, felemelte a fejét és tisztázódott, hogy a terem magassága, a testmagasságához képest, nagyjából egy arasszal több. Rengeteg idő telt el, amíg ennivalót kapott. Olyan zsiliprendszerrel oldották meg az ennivaló beadását, hogy egy pillanatnyi, micron vékonyságú fénycsóva sem juthatott be, így azt kitapogatva valahogy megette. A küblizésben ugyanezt a zsiliprendszeres játékot csinálták, hogy semmilyen körülmények között ne láthasson semmit. Elkezdett magában dalolni, verseket szavalni, gondolkodni a múltján, matematikai egyenleteket megoldani, általában lekötni a figyelmét. A harmadik napon az időérzéke teljesen összezavarodott, nem tudta, hogy egy hete, egy hónapja vagy egy éve van bent. Azt sem tudta, hogy éjjel van–e vagy nappal. Egykettőre rájött, hogy az összezavarás is beletartozik a büntetésbe és hogy az élelmezés teljesen rendszertelen, egymástól kiszámíthatatlan időtávolságokban történik. Ideje rengeteg volt, egyszerűen végigszámolt három étkeztetés közötti időpontot. Ezt többször megismételve is gyökeres különbségek adódtak. "Értem, – gondolta – nem akarják, hogy tudjam, mennyi telt le a büntetésemből."

 „Akkor is lelőlek, akkor is lelőlek, akkor is lelőlek..." – énekelte, hol halkabban, hol hangosabban. Ezzel semmilyen kihágást nem követett el, az ajtó és a falak vastagsága biztosította, hogy senki semmit ne halljon abból, amit ő bent mond és arról is, hogy ő sem halljon az égvilágon semmit. Teljesen olyan volt, mint a siketek. Egyszerre siketnek és vaknak lenni, nagyon nehéz!

 Olyan három hónapi bentlét után úgy gondolta, hogyha ezt a tíz évet kibírta, a többi kilencet is ki fogja bírni valahogy. Aztán mikor számítása szerint már bőven lejárt a büntetési idő, olyan félévnyi bent tartózkodás után, elkezdett pánikba esni, hogy miért nem engedik szabadon. Elfeledkeztek róla, vagy ez is szándékos? Tulajdonképpen életfogytiglant kapott, csak kifelé mondtak 19 évet. Egyre idegesebb volt, sem aludni, sem ébren lenni nem bírt... Fojtotta a gyűlölet. Néha ordított, néha őrjöngött, néha pedig lefeküdt és kiverte a hidegveríték. Semmije nem volt, mezítelenül tartották, nehogy öngyilkos tudjon lenni. Ehhez kényelmes, 25 foknyi meleg is dukált neki, hogy pokróc se szükségeltessen, amiből netán kötelet fonhatna. Teljesen rendetlen időközönként megnyírták és megborotválták, ezt is kettős zsilip rendszerrel megoldva. A szemét többszörösen átkötve, egy nullásgéppel lenyomták a haját és a szakállát. Ez rendkívüli örömet okozott neki. Máskor emberrel még ennyire sem találkozott és akárhogy átkötötték a szemét, egy egészen pici fény átszűrődött a kötésen. Az is lehet, hogy csak úgy gondolta, de ez jólesett neki. 19 évig egyéb tipusú tisztálkodásban büntetői, mint a büntetés tartozéka, nem részesítették. Sokszor viszketett, de hamar rájött, hogy ne vakarózzon, és arra is, hogy itt egészen biztosan gyógykezelésben nem részesítik. Egyedüli, ami a cellájából kivezetheti, az a büntetés lejárta vagy a halál. Előzőt akarta választani, meg is tett érte mindent. Dalolt tiszta erőből."Úgyis lelőlek, úgyis lelőlek, úgyis lelőlek...". Nem akart ő már előni senkit tulajdonképpen, de ha már nem sikerült a szerinte népét megmentő terve, akkor legalább gyönyörködött abban, hogy ezt hangosan, harsányan a négy négyzetméternyi terembe belebőgheti. Egyszer lejárt a 19 év, akkor ugyanaz történt, ami borotválkozáskor. A szemét átkötve kivezették az addigra elsorvadt kezű és lábú, reszkető, 43 éves aggastyánt, aki nem hallott, nem látott addig. Így rétegesen, fokozatosan levették a szeméről a kötést. Az addig áhított fénytől ordított egy– két órán keresztül. Füldugókat kért, pedig a fiatalságában megszokott körülményekhez képest szinte síri csend volt. Neki úgy tűnt, hogy minden ordít és harsog. A sok magában beszéléstől beszélt, beszélt, beszélt, dudorászott és dalolt tovább, mint 19 éven keresztül. Nézte az embereket, de nem látott. Olyan volt már, hogy nem tudta elkülöníteni, hogy mi a vízió és mi a valóság. Már azt sem tudta, hogy van vízió és van valóság, csak a saját maga által kialakított belső túlélni akarás, amivel végigélte ezt az iszonyú időszakot. Egy elmegyógyintézetben, félévnyire a rehabilitációs próbálkozás után, egy viszonylag tisztességes orvos csoport mondta ki a verdiktumot, miszerint a társadalomba vissza nem integrálható, így tartózkodása végérvényesen egy elmegyógyintézet zárt osztályán lesz. Nézte a falakat, a fehér mocskos falakat, a szokatlanul világosat és követelte a magánzárkát, a csendet, a sötétet és énekelt ordítva:

 „Mégis lelőlek, mégis lelőlek, mégis lelőlek…”