Amennyiben a szeretett lény az enyém, hatalmam van rajta és ura vagyok. S amennyiben én az övé vagyok, neki hatalma van rajtam és ő az én úrnőm. Ha örömet tudok szerezni annak, akit szeretek, megszabadulok egy kívánságtól, egy fájdalomtól, és ha magamra vehetem az ő fájdalmát, az nekem örömet szerez. Mindkét esetben éppen annyi hálával tartozom a kedvesnek, mint amennyivel ő tartozik nekem és így nézve a dolgot, azt kell mondanunk, hogy a szeretet mindig dupla krétával ír.

S ezért még azt is mondhatjuk, hogy a szerető már csak azért is hálás lehet a szeretett lénynek, mert az engedi magát szeretni általa. De ha ezt jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy én csak azt szerethetem, és csakis az hagyhatja szeretni magát általam, aki maga is szeret engem. Ebben az értelemben panaszkodik az Írásban olyan gyakran az Isten, hogy csak olyan kevés ember engedi magát szeretni általa és ezért ő, aki maga a szeretet, csak oly kevés embert és azokat is – a saját hibájukból – csak olyan kevéssé szeretheti, bármennyire is akarná szeretni őket.

Mindezekből következik, hogy valójában semmi sem olyan szeretetreméltó, mint maga a szeretet; mert a szellem és a szív birodalmában érdemesség, fogékonyság és érdem egyet jelentenek.

Az istenfélő és az istentagadó egyaránt szüntelenül tanúságot tesznek istenről. Mert amiképpen a jó szerencséjében Istent dicséri és neki hálával adózik, a balsorsban pedig hozzá fohászkodik, azonképpen a gonosz balsorsában és fájdalmában átkozza Istent, szerencséjében pedig dacol vele.

Az adakozó nem azonos az adománnyal, sem pedig megfordítva, és mégis, ha szeret, minden adakozó önmagát adja az adományban és az elfogadó az adományban, ha szereti, az adakozót fogadja el. Ha én abban, amit neked adok, nem önmagamat adom (a szívemet), akkor nem szeretlek, és ha te nem engem fogadsz el abban, amit neked adok, akkor nem szeretsz.