Önéletrajz helyett egy szenzációs, több látószögű ifjúság- és pályakezdésregény. A szerző megkettőzte, megsokszorozta az írói narráció elbeszélősíkjait. Így tudta oly közelre engedni saját tudattalan és tudati emlékvilágát, amelyre ezen eljárásmód nélkül soha nem lett volna képes sem ő, sem más. A hasonmás hős mintha nagyobb teljességet mutatna meg Wass Albert életéről, mint az elszórtan megjelentetett életrajzi visszaemlékezések. Önfeltáró, önleleplező, és önboncoló történetek feszes füzére az ifjúság és az írói pályakezdés éveiről!
A titokzatos őzbak íróilag átgondoltabb, erősebben megkomponált folytatása. Az írás részleteiben tetten érhető hasonmás lakmuszpapírként előhívja az író és művész fiatalember mások, rokonok, sőt barátok előtt is rejtve maradt személyiségvonásait, motivációit, szándék- és cselekvésvilágát. Az írót visszaemlékezésének idő- és térbeli távolsága is segíti a bátor vallomástételben. Visszaemlékezéseit sem a megkettőzött írói eljárásmód, sem az emigráció nem homályosítja, nem szépíti, hanem önmaga irányában is kíméletlen pontosságra készteti, ugyanakkor bátran vallhat – én-képét látszatra háttérbe szorítva – saját személyiség-fejlődésének értékeiről is:

„Kissé lehajtotta a fejét, s az arca árnyékba borult. Később, akik gyakran voltunk vele, ismertük jól ezt a mozdulatát. Zavart és meghatódást leplezett. Valahányszor olyasmiért dicsérték, amire nem tartotta magát érdemesnek, ilyen furcsán és félszegen komolyodott el. Megtörtént gyakran, hogy elfordult az embertől ilyenkor, s lehajtott fejjel, lassan eltávozott, mint a megszidott gyerek. Nem szerette, ha dicsérték. És ha olyasmiért dicsérték, amire nem érezte méltónak magát, az mindig elszomorította.”

Az író külső elbeszélő módban illetve közvetett jellemzéssel főhős-önmaga fizikai megjelenését is olykor-olykor mítoszivá emeli:

„Az egyenes metszésű orr alatt vidám, ívelő száj mosolygott, de mindezeken túl a szeme volt az, ami lenyűgözte a figyelmet. Nagy, tiszta szemei voltak a fiúnak. De a legkülönösebb a szeme színe volt: valami furcsa, ragyogó zöldeskék, tele élettel, nevetéssel, titokkal. S ezt a titokzatosságot nem is annyira a szín okozta, hanem ami a szín mögött volt: az a különös ragyogás.”


A kisregény címét egy, a főhős által megírt dal címe alapján választottuk: Altatódal a szerelemhez. A cím az író (főhős) ifjúságának egy korszakára utal, de jelezni kívántuk ezzel Wass Albert költőiségének a jelentőségét is, amely nem szorulhat háttérbe prózaírói értékelésének hangsúlyozásakor sem.
Wass Albert életének egyik első publikációs sikere a főhős, Weér Botond életének első verséhez köthető. Erre így emlékszik vissza a regény úgymond fiktív elbeszélője:

„Valamikor 1925 októberében egy igen jó kis vers jelent meg a kolozsvári Ellenzék című napilap vasárnapi mellékletében. A vers alatt csodálkozva olvastuk az ismeretlen nevet: Weér Botond, VI. gimn. oszt. tanuló.

Bárki elolvashatja ma is Weér Botond egyetlen verskötetében. Így hangzik:



Mikor az esti csöndben

elnyeltek lent a fák,

a lelkemből kiserkent

egy fekete virág.

S míg rálehelt az őszre

Egy könnyes, bús varázst,

az őszi hervadást…



Ennyi volt az egész. Egy kicsit érezni lehetett benne az Áprily hatást, de ezen kívül, messze túl ezen, valami volt benne, valami különös, ami megérinthette az embert, mint denevér szárnya a sötétben.”



A fikció visszarealizálása minden kétséget kizáróan jelzi a szerző és a főhős azonosságát.
A költemény megjelentetésének dátumára is jól emlékszik az író: Virágok címmel az Ellenzék 1925. október 5-én közölte. Ez a vers és a további szerelmi történetben szerepet játszó költemények nemcsak a Kuncz Aladár által szerkesztett Ellenzék vasárnapi mellékletében azonosíthatóak, hanem Wass Albert Virágtemetés című első kötetében is.
S ugyanígy követhetőek az életrajzi adatok segítségével a sportsikerekre, az elhalasztott érettségire és a szerelmekre vonatkozó olykor bújtatott, olykor feltárt események.
Házassági kudarcok – írói sikerek
A befejezetlen kisregény rejtőzve-feltárva egyszerre araszol az önéletrajz és a személyes ön elemzés kanyargós ösvényein. Az író kompozíciós eljárását az önfeltárulkozás igénye és a saját személyiségével való szembenézés szigora egyszerre artikulálja. Wass Albert az írói nézőpontok, a külső és belső nézőpontok, a megidézési idősíkok összetett rendszerét hozta létre ebben a művében (is). Mindezt – sajátos lelki többlettel – a vallomásosság itatja át, ahogy ezt már az első szerelmet lezáró jelenet is megmutatja.

„– Te? Senkifia koldus? Hát azt hiszed, az én lányom hozzád menne? Azt hiszed, az én lányom főzne rád, mosna reád, foltozná a rongyaidat, mint valami cigányné? Úri dámának neveltem a leányomat, te taknyos, nem koldus-feleségnek! Egy napig nem maradna veled, mit gondolsz, bolond! Tudod-e egyáltalán, mennyi pénzbe kerül egy úri feleség, mi? De mit beszélek itt neked, ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, mit nem! Ha nem jössz velem magadtól, rendőrökkel hozatlak el, érted? Ereszd el a kezemet! Ereszd el rögtön!

A Weér Botond szeme zöld volt már és veszedelmes, mesélték később a lélegzetvisszafojtva leselkedő kisfiúk, de még mindig csak állt, mozdulatlanul, fél kézzel fogva a bankigazgató rángatózó kezét.

– Istenit a koldus anyádnak! – káromkodott föl a bankigazgató tehetetlen dühében, s ebben a pillanatban a fiú arca rettenetes vörösre gyúlt, zöld szeméből pedig mintha szikrák pattantak volna. Eleresztette a kis kövér ember karját, s öklével belevágott az eltorzult, káromkodó arcba. Rettenetes ütés volt. Kótay úgy tántorodott hátra, mintha fának szaladt volna. Aztán elvesztette az egyensúlyát, s hanyatt esett az iskolafolyosó kőpadlóján. A fiú pedig megfordult, s szó nélkül visszament a tanterembe."


Az író szegénységére, parti képtelenségére utaló indulatos szavak valós életrajzi háttérrel bírnak, mint ahogy a hétköznapi értelemben használt „anyázás” is mélylélektani sebeket ejt úgy a hasonmás hős lelkében, mint feltehetően az íróéban. A nem mindennapi és szenvedélyes válasz a szerző hirtelenharagúságát őrzi meg az utókornak, annak valós indokával. S nem először, hanem mondhatjuk, ismétlődően is, ebben a kisregényben.
Különös írói bravúrral éppen az egyes szám első személytől megfosztott narrációval – mint Albert Camus emlékezetes hősei esetében is – tudja a szerző a legárnyaltabb, legpasztellebb lelkiség-ábrázolást biztosítani.
Wass Albert életének egészére kiható nagy havasi szerelmének: az Anuta – Anikó – Nuca történeteknek is valóságos élményköre tárulkozik fel a második szerelmi történet megkettőzött narratívájában: „– Ez Enikő – mondta halkan a hajdani diák, s hangjában volt valami furcsa, mély zöngés, amire felfigyeltem –, királykisasszony álruhában.”
A havasok világában, a szabadság és Isten otthont adó világában ismét kudarc várja a szerelemkereső férfit. A hozzá nem illő pár választása miatti kudarc, csak éppen ellenkező társadalmi elvárások alapján:

„– Az úrfi tanult ember – mondta csöndesen –, úri ember, nem közénk való, hiszen tudja az úrfi. A mi leányunk soha nem lehet úriember asszonya, csupán szeretője, ezt meg mi tudjuk. Ez a leány pedig nem való szeretőnek, urak rongyának, ezt meg ő tudja. Így hát ez volt a legjobb, higgye el, uram.

– Én nem vagyok úriember! – csattant föl a legény. – Én maguk közül való akarok lenni, tudják ezt maguk! Együtt döntöttem a fát magukkal, kaszáltam a szénát, tereltem a juhot! Juhot akarok venni magamnak, s úgy élni itt fönt, mint maguk, Enikővel!

Az öreg pásztor sóhajtott, s csöndesen, fejcsóválva mondta:

– Attól, hogy most itt járja a bolondját a hegyen, még mindig úrfi az úrfi, s az is marad. A mi fajtánk nem ír könyveket, nem farag naphosszat kicsi szobrokon, hogy aztán a tűzbe vesse őket. S a mi fajtánknak nem küldözgetnek tízezer lejeket csak úgy a városból, mink egy évig is dolgozunk érte.”

Weér Botond „életrajza” nemcsak három viszonylagos szerelmi kudarc és egy sejtelmes-misztikusan tovább rezgetett szerelmi történet megidézése, hanem egyben személyiség- és korrajz is. A plasztikusan bemutatott mellékszereplőkkel a két világháború közti megnyomorított-megalázott szegénység jelenlétére is felhívja az olvasói figyelmet, sőt az irántuk való részvét és prófétaság jeleneteivel is gazdagítja irodalmunkat. Nemcsak a szerelmi kudarcok, de az írói pályakezdés bátorító sikerei is hitelt érdemlően fogalmazódnak meg a félbehagyottan is teljesség érzetét keltő műben.
A Wass Albert hátrahagyott munkái között föllelt kéziratot a Mentor kiadó jelentette meg először [Weér Botond] címmel, a Kráter által megjelentett változat szöveghűen, de az író hasonló regényeiben tapasztalt tagolási szokásait figyelembe véve alakította ki a kisregény tipográfiai tagoltságát.
A történet folytatásának vázlata nem áll rendelkezésünkre. Ennek ellenére az alkotást zárt egységnek tartjuk, ahogy a növekedésében meggátolt fa is őrzi teljességét, úgy e munkának minden egymáshoz illeszkedő, egymással harmonizáló részlete is hordozza a műalkotás-mintázat sajátos törvényeit és összefüggéseit.
A fiziológiailag is önportré-jelleggel bíró hasonmás hős – kiegészítve a nyomon követhető lelki portré megrajzolásával – egyértelműen hordozza a fiatal Wass Albert jellemvonásait, jellemfejlődésének állomásait.
A kisregényben olvasható szerény ars poétika szinte eposzi távlatokba helyezi írói életművét: „Az egész irodalom ebből áll – mondtam csöndesen –, papírra tesszük mások szavait” Egész életútját meghatározó világlátását is a főhős látószögéből ismerhetjük meg, egyértelműsítve a hasonmás-azonosság meglétét:


„– Van egy másik mondat is a Bibliában – mondta halkan, különös zengő hanggal –, mely ezt tanítja: ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabadokká tészen. Az igazság pedig az, hogy ezt az emberi világot, melybe mi beleszületünk, nem Isten teremtette, hanem az emberek maguk. Mégpedig az olyan emberek, mint maga is: akik méltatlanul viselik Isten képmását. Isten teremtette a hegyeket, erdőket, tavakat, folyókat, mezőket és embereket. De az emberek építették a városokat, és csinálták ezt a társadalmi rendszert, amelyikben élünk. Ez az igazság, amit tudni kell. S ez, hogy ezen csak úgy lehet segíteni, ha mindenki, maga is, és főképpen maga ebben az esetben, visszatér ahhoz az életformához, amit Isten tervezett az embernek. Ami méltósággal jár, Isten képének kijáró méltósággal.”

A főhős születési helyét és körülményeit életrajzi eltéréssel kedvelt környékére, a Kelemen havasok tövébe helyezi, elszegényedett tanítócsaládba, árvaságba. Ezzel a finom rejtjelezéssel éppen a legőszintébb feltárulkozás lehetőségét biztosítja kortárs olvasói számára anélkül, hogy a történetek még élő szereplőit ne kelljen egyértelműen beazonosítania. A fiatalember szegénységének hangsúlyozása és karrierjének elindulása is valósághű, hiszen tudjuk, hogy a trianoni döntéssel nagybirtokait vesztő Wass-család a korabeli úri társasághoz képest szegényebb sorban élt. Maga Wass Albert is csak tanultsággal és rátermettséggel tudott kiemelkedni saját nemzedékéből. A kisregényben említett erdélyi és magyarországi könyvsikere is ma már dokumentált tény.
Az íróra utaló főhős, Weér Botond szerelmi kudarcai viszont azt mutatják meg, amiről minden valamire való ifjú hallgatna az ő helyében, hogy sem a kolozsvári úri társaság, sem a havasi pásztorvilág nem fogadta őt be…
A Csaba című regényének Saroltája azonos vonásokat mutat e kisregény Klárájával, feltehetően az utolsó Trianon előtti kolozsvári polgármester leszármazottját, unokáját kereshetjük a megmintázott leányalakban.
A Wass Albert életében valósan szereplő Anuta-Anikó történetére már utaltunk a Napsugár című színmű előhangjában… Most csak megerősíthetjük, hogy A funtineli boszorkány nőalakjának és szerelmi történetének forrásvidékén járunk ennek a műnek a történetét olvasva is… Sőt, Wassék kolozsvári, éppen Farkas utcai kis lakásának említése  arra enged következtetni, hogy már a háború alatt elkezdte írni nagysikerű regénytrilógiájának egy kiemelt részét, oly élethű a megírás lendületét kifejező leírás: „A könyv írása teljesen betöltötte. Benne élt, benne lélegzett, csak azon keresztül létezett a világ. Egy másik világban élt, fent a hegyekben, a várost meg se látta maga körül. Enikő volt a királylány, és ő a csavargó.” (A kézirat Kuncz Aladárnak történő átadása lehet egy, a mester halála utáni misztifikált gesztus az íróságában lelki atyjaként számon tartott szerkesztő felé.)
A hétköznapi élet sodrában nem egyszerűen Weér Botond részvétteljes magatartása tűnik ki, hanem Wass Albertnek a Hanky tanár úr Amerikában című történeteihez hasonlóan a főhős is meg meri változtatatni azok életét, akikhez a sors kihívásai révén közel került, és meg tudják érteni jobbító törekvéseit. S ugyanakkor Isten pörölyeként viselkedik a morális értelemben megátalkodottakkal szemben. E kettős tulajdonsága feltehetően magának az írónak alkati jegyeit viseli magán, de egyben a cselekményszálak meghatározó mozgatójának is tűnik.
A budapesti–bécsi leírások, a képző- és zeneművészettel való kacérkodás leírásai egyszerre lehetnek valóságok és valóság-káprázatok, akár a nagy dél-amerikai írók ún. fikciós világaiban, de emberi jeleneteik ekkor is életrajzi, ill. ars-poétikus vonásokkal teljesek. Korábrázoló és önjellemző a kortárs modernektől – ma posztmoderneknek mondhatnánk! – való távolságtartása is:

„– S neked mi a véleményed az expresszionizmus vonalhűségének tudatalatti értékmérőiről? – tette föl orrhangon, közönyösen a kérdést. Az asztalnál hirtelen csönd lett. Mindenki kíváncsi volt, hogy mit felel erre a medvebocs. Az pedig barátságosan elmosolyodott, és úgy mondta, gondolkozás nélkül:

– Ha netalán egyszer majd én is eljutok oda, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal, akkor talán ráérek arra is, hogy ezen gondolkozzam. De mindenesetre megpróbálom előbb lefordítani a kérdésedet magyarra.”

Miért is tarthatjuk töredékességében is teljességnek ezt a munkát? Éppen az írói magatartás és hitvallás körkörös kimondása, a Mester és Tanítvány viszony Áprilyhoz és Kunczhoz kapcsolható egymáshoz rendelése teszi egységessé Wass Albert e különös, számunkra nagy becsben tartott kisregényét. A Kuncz Aladár szájába adott igényesség, a termékeny bizonytalanság és teremtő küzdés elvének egysége végig vonul Wass Albert életművének minden darabján:

„– Nincs tehetségem semmire. Nem érek egy fabatkát sem – felelte a fiatalember ugyanúgy. Kuncz Aladár elmosolyodott.

– Ha érezni tudod ezt, az már magában véve is elárulja, hogy tehetséges vagy. Csak a tehetségtelen embernek nincsenek kétségei önmagát illetően.”

Életre szóló tanítás és vallomás ez a nagyszerű kisregény. Az Altatódal a szerelemhez. A magára hagyottság és magány ellen, mely mindegyikünkre mindenkor leselkedhet, felel és válaszol – írónak és olvasónak egyaránt – a havasi álom magával ragadó emléke:

„Esetten állt ott, és nagyon egyedül a gyorsan kiürülő pályaudvar üvegteteje alatt. A kedveseiket búcsúztatók sietve léptek tova, ásító vasutasok, álmos hordárok elcammogtak, s ő egyedül állt, és bámult a fekete semmibe, melynek nyirkos füstszaga volt, idegenség- és magányosságszaga.

Megrázkódott és körülnézett. S mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy egy idegen város éjszakájában áll egyedül: egyszerre rettenetes vágyakozás fogta el a gyergyói hegyek után, a csiribóki legelők és a megszokott barlang után, annyira, hogy a könnyei is kicsordultak tőle.”

Oly jó így egységben látni Kolozsvárt és a Kelemen havasokat, Budapest és Bécs külvárosait, az író fiatalkorát, első szerelmeit és írói tanulóéveit, nem éppen „megszépítő távolságban”, hanem megvilágító pontossággal, az önfeltárás és önfeltárulkozás lázas tüzével és szomorúságával.
Ha csak ennyi volna is e mű értéke, már ez is nagyon-nagyon szeretetre méltóvá teheti íróját és hasonmás-hősét: Weér Botondot, a „nagymúltú család sarját”, az író- és művészembert. De bízzuk inkább az olvasókra és az életmű kutatókra, hogy mit rejt még, és milyen igazságokat hoz majd felszínre ez a kudarcokkal szembesülő szerelemkeresés, a szerelemkereső férfi pontos történetei.