Minden jó vívmány hamar elterjed globalizált világunkban, így, miután az öreg kontinens németalföldi országában hellyel–közzel ma is legális az eutanázia, képzeljük el, amint ez világméretűen és demokratikusan bárkinek alanyi jogon jár majd. Most épp egy másik országban vagyunk, ahol a következő párbeszédet sikerült csalafinta módon közkinccsé tenni.

– Jó napot Oberbersen úr.

– Jó napot adjon Isten, kihez van szerencsém?

– Hát bizony jó napja van bátyám uramnak, ha már ilyen régi vágásúra méltóztatik óhajtani a beszélgetést. Dr. Stüssen vagyok, eutanázilógus. A kedves család említette, hogy Oberbersen úr már az emberi méltóság határain alul tengeti az életét… ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni úgy nyolcvankét évesen.

– Nem egészen értem uram…

– Maradjunk a Dr. úrnál.

– Maradjunk. Mit is akar tulajdonképpen, mert épp a szomszédjainkat várjuk az asszonnyal kanaszta partira.

– Hát ezt! Csak nem találja emberhez méltónak az olyan sínylődést, mint a maguké? De jó, hogy említette a kedves nejét, így egyből két páciensem van!

– Páciense? Nekünk van háziorvosunk, két hete mondta, hogy olyan jó erőben vagyok, mint egy hatvan éves.

Lekopogva fán, az asszonynak sincs semmi baja, így tévedésből keveredett ide, mi nem hívtunk orvost. Jól telnek a napjaink, közérzetünk is remek. Itt a ház, a kert, tudja hogy van, nem unatkozunk. Persze, csak így öregesen.

– Hát a ház, hogy így említi épp az egyik sarkalatos pont. Nincs lelkiismeret-furdalása, hogy már így, alig élve is elbitorolja azt azoktól, akiket az megillet.

– Nézze, ötven évet dolgoztam én ezért, ki a fenét illetne ez meg?

– A jogos örökösre gondolok.

– Azok a gyerekeim lesznek, ha eljön az ideje. Maga szerint meddig élhetek még?

– Az ilyen makacs magafajta, akár tíz–tizenöt évet is elagonizálhat…

– De már mondtam, nincsen semmi bajom…

– Úgy érzi, élete maradéktalanul teljes? Nem érzi megalázónak, emberhez méltatlannak szörnyű kiszolgáltatottságát?

– Ne áruljon zsákbamacskát, mit is akar maga tőlem?

Különben becses kérdésére válaszolva, nem úgy vagyok, mint húsz éves koromban, öregesen, de jól.

– Jól? Nyolcvankét évesen? Épp most mondja, hogy már nem a régi, és ez csak rosszabb lesz. Na, ide becseskedjék egy aláírást kanyarítani és megszabadítom végleg gyötrelmeitől… a becses nejét is.

– Valami csoda gyógyszerre gondol? Elixír vagy valami ilyesmi, mert én ezekben nem hiszek.

– Jóember, ha aláír, halálbiztos, hogy nem lesz több gondja.

– Felolvasná, kérem?

– Én Oberbersen, szabad akaratomból kérem...

etc.,etc.,etc.

– Lehetne az etcerát is felolvasni?

– Lehetne, de minek. Ha aláírja, megállapodunk egy időpontban, amikor is én önöknek beadok egy injekciót, ami negyven milliomod másodperc alatt halált okoz.

– Gyilkos! Kihívom a rendőrséget!

– Ne fáradjon, nincs szándékomban feljelenteni magát akadékoskodásért.

– Ez az egész most egy hülye vicc, ugye?

– Mondtam, vendégeket várok. Lesz szíves elhagyni a házamat?

– Ne olyan hevesen, papa! Gondolja meg, mennyi szenvedéstől mentem meg magukat, és mennyi jót cselekszik ezzel a gyerekei javára.

– Hát, holnapig még meggondolom, ha visszajön holnap

délután két órára, nyélbe üthetjük az üzletet.

Képzeletben már a bankóköteget számlálgatta a sötétlő úriember kifelé menet, kezét összedörzsölte, kaján vigyorral nyugtázta a sikeres ügyintézést. Még nem sejtette a másnapi zimankót.

A megbeszélt időben megjelent a világ legtermészetesebb módján a megrendelőnél, a pénzforrásnál. Csengetésre ismét Oberbersen úr nyitott ajtót.

– Szép napunk van, Oberbersen úr.

– Az! – mosolygott az öreg.

– Ha ilyen pozitívan áll a dologhoz, akkor tudatom önnel… önökkel, hogy együttműködő hozzáállásukat rendszerünk jelentősen honorálja. Tudja, a szokás az, hogy az aláírástól számított negyvennyolc órán belül végrehajtjuk…, részesítjük a szolgáltatásunkkal a klienst, de az előbb említett rásegítő magatartás esetén ezt két hónappal későbbi időpontra írjuk ki.

– Hiába az előjegyzés. Sehol semmi nem igazán gördülékeny ma már.

– Na, látja bátyám – vette közvetlenre a hangnemet –, ezt már szeretem. Vicceljünk-vicceljünk, amíg tudunk.

– Akkor fáradjon be.

Az eutonaziológus nem örült a harmadik, idegen személy

láttán.

– Ki ez az ember?

– Dr. Bigmayer volnék…

– Nézze, kolléga, gondolom a család háziorvosa, így pontosan tudatában van annak, hogy bűncselekményt követ el, hiszen hetven év fölött önnek mindenkit törvény adta kötelessége beteggé nyilvánítani és szigorúan tilos desztillált vízen kívül egyéb gyógyszert felírnia. Ugyanakkor a sikeres és mielőbbi eutanaziálás érdekében, hogy a beteget (nem beteget) ne fosszuk meg attól, hogy törvény adta lehetőségeivel éljen, beszámíthatatlanná sem nyilváníthatja őket!

– Nagyon sokat segített. Sajnos az előbb nem tudtam befejezni a bemutatkozást, Dr.Bigmayer vagyok, a család ügyvédje.

– Ő, ö, ö, ügyvéd úr, akkor maga pontosan ismeri a törvényt. Akár tanú is lehet az aláírásnál.

– Ezer örömmel, de talán előbb ismertetném a tényállást. Oerbersen úrék végrendelkezni méltóztattak, teljes vagyonukat reám testálták.

 Az eutanáziológus megszédült, piros lett a feje, mérgében szét tudta volna tépni mindhármukat. Osztott, szorzott, hogy mi töménytelen pénzt kell majd kártérítésként kifizetnie az Oberbersen gyerekeknek. Hamar mérlegelő típus volt, erre a munkára szentimentális ember nem alkalmas. Ott van még az a több tízezer potenciális páciens, kifogyhatatlannak tűnő pénzforrásként. Sajnos tény, hogy Oberbersenék életkorukból adódóan, a korábban említett ráció szerint nem minősíthetőek beszámíthatatlannak.

– Na, írják alá akkor – mondta csüggeteg hangon, miközben előkotorta az elkészített "önkéntes" nyilatkozatokat.

– Nem kellene úgy sietni! – szólott az ügyvéd. – A végrendeleteknek két záradékpontja is van. Az egyik, amennyiben az eutanaziálás nem lép életbe, úgy az örökség a természetes örökösöké marad.

 Szinte hallani lehetett, amint a tonnás kő lezuhan az eutanaziológus szívéről. Ez sem mentesíti ugyan a kártérítés fizetése alól, de összegében sokkal kevésbé lesz sajdító.

– Ügyvéd úr, megjegyezem, a maga érdeke ezek szerint – úgy elméleti síkon mondom csak –, hogy Oberbersenéket eutanaziáljam – vigyorodott el.

– Tisztelt uram! Rég ismerem a családot, okos emberek. A második záradék cikkely az, hogy eutanaziálásuk esetén, bár megkapom mindenüket, de az ügyvédi praxisról lemondani kötelezem magamat. Szép vagyonuk van az öregeknek, de ez semmi ahhoz a kifogyhatatlan kincses bányához képest, amihez Oberbersen úr ötlete hozzá segített.

– Mire céloz? – kérdezte a már minden rosszra felkészült eutanaziológus.

– Semmi uram! – vágott közbe széles mosollyal Oberbersen úr. – Tudja, leértesítettem még tegnap minden rokont, barátot, ismerőst, hogy cselekedjék ugyanazt, mint én ma tettem, azzal a többletkéréssel, hogy ők is tegyék ugyanezt saját rokonaikkal, barátaikkal, ismerősökkel, akik a veszélyeztetett hetven év tájékán vagy afölött vannak. Rövid, gutaütés kerülgetéses állapot után, miután egyértelműsült piacának összeomlása, a semmilyen veszett helyzetben feladni nem hajlandó, immár ex–eutanaziológus a jövőjén töprengett…