zolnokon otthonosabban éreztem magam, ismert város, rokonok. Egy hónapig a Kassai út elején, egy papnál, mintegy 4X3 méteres kis külön épületben laktam. Októbertől már keresztanyámnál. Csak könnyebb volt így. Csak a reggeli felkeléseket említsem, ébresztőórát nem hallva, vagy csupán a téli fűtést, máris érthető megkönnyebbülésem.

Munkám eleinte jóval könnyebbnek mondható, monoton, normák miatti gyors munkákról kézi munkákba csöppentem.

A siket közösségtől elszakadva, erős kedvetlenség lett úrrá rajtam, visszavágyódtam körükbe. Hallókészüléket használva, igaz, erre a gépek miatt is szükség volt, próbáltam áthidalni a köztem és a hallók között tátongó szakadékot - sikertelenül.

Szokik vagy szökik, ahogy a mondás tartja. Hogy maradtam, s (hitem szerint) helyemet megálltam, a laza családi köteléken, lassan megismert sorstársi körömön túl, annak is köszönhető, hogy olyan emberekkel dolgoztam, akik, ha nem is érintkeztek velem úgy és annyit, ami szokványosnak mondható, jóindulatukkal, emberségükkel nem az ellenszenvemet táplálták.

Amikor a Nyomdába kerültem, az ízig-vérig nyomdász Mészáros Sanyit már felállították az igazgatói székből, mivel ellene volt a Vállalat bővítésének, igaz, ő az utcáról belépőktől féltette a nyomdászat rangját, amiben, mint a későbbiek bebizonyították, igaza volt. Helyére előbb Kozák Feri, majd Gombkötő Béla került. Megvették a szomszédos házat, ebben létrehozták a fényképészeti- és a marató részleget. A dolgozók öltözőt kaptak, zuhanyozót, eladdig a szűk folyosón vetkőztek, tisztálkodási lehetőségük alig volt.

Jómagamnak eleinte még szekrény sem jutott, utcai ruhámat egyszerűen egy szögre akasztottam a műhelybe, legalább szem előtt volt. Később arról folyt vita, a fehérkeresztes patika vagy a Kertészet helyén épüljön fel az új Nyomda.

A Mária úton tanultam meg, pontosabban mondva sajátítottam el gyakorlatban a legtöbb kötészeti fogást. Enyvkészítés, kleiszterfőzés, táblaaranyozás, pusztán betűkkel, rezsón felmelegítve, míg el nem fogyott, valódi aranyfüsttel nyomva a könyvek címét - hát ez új volt. Itt igazítottam kézhez a regisztervágást, tanultam meg a vágógéppel bánni. Kitapasztaltam, mire ügyeljek a kissé visszahullóban, holtponton megálló vágókést figyelve. Itt készítettem először ragasztókötést, fotóalbumot, ragasztottam térképet, fotókat. Csuklóm, derekam mind kevésbé fájt a pesti, szabálytalan, s a magas normák miatt erőltetett testtartások miatt.

Nagyszerű embert ismertem meg kollegámban, Földi Istvánban. Szívvel-lélekkel kiált mellettem, kár, hogy szolnoki éveim végére, igaz külső nyomásokra, megváltozott kapcsolatunk. Nem egyszer láttam (olvastam le szájmozgásáról), ha miattam szólalkozott össze valakivel, mert megjegyzést tettek rám. Nemhallásomat áthidalva, megvédett rosszindulatú kajánkodásoktól, pejoratív felhangoktól, amivel a szakmát hírből ismerő, néha csupán napokig ott dolgozó jöttmentek akarták próbára tenni idegeimet. Addig s azóta sem sokan álltak ki ilyen mértékben mellettem, anélkül, hogy befolyásolni akartak volna.

’69 decemberében két műszakra osztották a kötészetet, túl sokan, mintegy tizennégyen dolgoztunk a mintegy 6x6 méteres helyiségben, akarva, akaratlan zavartuk egymást. Szakmunkás lévén, felkértek csoportvezetőnek.

Vállaljam? Ha igen, hogyan birkózzak meg a feladattal?

Földi úr ezt is megválaszolta: úgy gondolkozz, mintha tiéd lenne a műhely! Csak erélyesen!

Kezdtem más, férfias, anyámnál ne tapasztalt stílushoz szokni. Szigor, következetesség – addig csak velem szemben alkalmazták. Nem magamért tettem, a vállalt feladatért. Hogy megfeleljek.

Ez a magatartás sokat segített abban, hogy a költészetben jobban mertem vállalni fő mondanivalómat, és sokat jelentett a Siketek és Nagyothallók Szövetsége helyi csoportjának megalakításában.

Rossz rágondolni, a rendszerváltással lassan leépült, megszűnt a Nyomda. Néhányszor betértem látogatóba, bár ne tettem volna. A gépek, egyik a másik után eladva, a dolgozók szélnek eresztve…

Erőteljes kezdeményezésemre, 1972 októberében alakult újjá a hallássérültek helyi klubja, érdekes módon, félreértés nyomán. Lapunkban a hetvenes évek elején vita folyt: Vitatkozzunk! Hogyan?… Érdekes hozzászólások, esetleírásokkal mintegy fél évig tartott az eszmék cseréje, érdemleges summázat, továbbgondolásra ösztönző irányzat azonban nem alakult ki a vita nyomán. Kár.

Jómagam is hozzászóltam.

Írásom nem került közlésre, megmaradtak azonban Rudas Nándor főtitkár válaszlevelei. Talán szándékosan értett félre…

„Tagtárs a vitacikkhez beküldött hozzászólásában többek között említi, hogy Szolnokon nincs megfelelő társasága. Ez meglepő számunkra, hiszen jól tudjuk – ismerve tagtársat – feltalálja magát a hallók között. Fejlődése érdekében kell is, hogy sokat forgolódjék. Ezzel párhuzamosan, ha már hiányolja a maga külön társaságát, javasoljuk, hogy nézzen körül és vegye számba, Szolnokon és környékén mennyien élnek hallássérültek.”

Mire alaposabban hozzákezdhettem volna a szervezéshez, váratlanul meghalt Rudas Nándor.

Dolgoztam, dolgoztunk, a feladatok naponta hozták magukat. Munka után gyakran lerándultunk a Holt-Tiszára, Földi Pista megrögzött szenvedélyes pecás, és csónakjában kapást figyeltünk, cigarettázva, sörözve, csöndben, magunkban, bármiről folytathattunk eszmecserét.

Egyszer azt találtam kérdezni: milyen volt a nászéjszakád?

Nem válaszolt, elmélyülten nézte a vizet, a horgászbotot, már azt hittem nem is értett, de bár sokára, de csak válaszolt:

-A nászéjszakám? Gyönyörű volt, Sándor! Kora hajnalban csizmát húztam, fogtam a horgászfelszereléseket, és mire igazán felkelt a Nap, négy ekkora, de tényleg ekkora (két karja közt legalább nyolcvan centis távolság) halat fogtam. Tíz órára már frissen főzött halászlével kínáltam a násznép kitartóbbjait!

Így éltem.

Akkori hangulatom jól érzékelteti egyik novellám. Idemásolom.