Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskanász...

 Két szeme két nagy dió, fitos orrocskáját, ha eső esett, hamar megtalálták a huncut esőcseppek.

 Úgy is hívták: Fitos Marci.

 Volt ennek a Fitos Marcinak karikás ostora, csattogó-pattogó, kis kulacsa frissen kotyogó, üresen lapuló, bugylibicskája cifranyelű, csak éppen kenyere nem volt, szelnivaló.

 Korgott is a gyomra eleget, nem kellett harangszó, mindig tudta, mikor van dél.

 Hét malacát egyszer tölgyfaerdőn-erdőszélen makkoltatta, legeltette. Ha már neki nincs, legalább a hét malac lakjék jól. Egy nagy fa tövében üldögélt Marci, és sokat pihent bugylibicskájával botot faragott. Nem terelőbotot, csak úgy időtöltésből. Nem kellett a hét malacnak nógatás, megfogadták azok mindig Fitos Marci szavát. Szerették, tisztelték kis gazdájukat. Különösképp a legkisebbik, egy hegyes fülű, rózsásszínű, kunkori farkú kismalac.

 Ahogy ott üldögél-farigcsál Marci, éktelen trombitaszót hall. Arra néz, hát látja, hogy nagy behemót, udvari ruhás kikiáltó közeledik az erdei úton. Egyet trombitál, egyet kiabál:

 – Adatik tudtára mindenkinek, hogy országunkba érkezett Zergelábú Kerge zerge, a híres versenyfutó. Tará... tará... tará! Világcsúfjára minden vitézt, királyi leventét az udvari tornán eddig messze elhagyott. Bölcs királyunk úgy rendelkezett... tará... tará... hogy aki Zergelábú Kerge Zergét a versenyben lepipálja, annak adja fél országát, fele kincsét és szépséges lánya kezét. Tará... Tará... Tará!!!

 – Aztán én is elmehetek? – kérdezte Marci.

 – Teee?! Kerti törpének, bukfenchányónak! Hisz csak az orrod látszik ki a földből, fitos! Hol a lábad? Mivel futnál? Tará-tará!!! – És nagy gőgösen odébb trombitált.

 Elgondolkozott Marci. Mi mindent csinálna, ha övé lenne a király fele kincse! Úgy jól tartaná az ország valamennyi kiskanászát, hogy mind nőne legalább két hüvelyknyit. Neki magának pedig a király lánya főzne, szép szirom kezével paprikás krumplit.

 De ebből ő nem eszik, kislegény ő ehhez.

 Ezen úgy elbúsult, hogy még egy nagy könnycsepp is végiggurult maszatos arcán.

 A hegyes fülű, kunkori farkú kismalac odadörgölte tömpe orrát búsuló gazdája térdéhez.

 – Sose búsulj, kisgazdám, segítek a bajodon, tied lesz a kincs, meg a királylány keze is.

 – Te segítenél rajtam? Hiszen te még nálam is kisebb vagy.

 – Ugyan ki, ha én nem! Éhes voltál, meg nem ettél, soha minket nem ütöttél, meghálálom, idesüss...

 Röffent egyet, röffent kettőt: elröfögte a teendőt.

 Úgy megörült a kismalac tanácsainak Marci, hogy még a pörge kalapját is földhöz vágta.

 Egyenest a király elibe mentek. Elöl a kismalac, utána Marci. A palota előtt sok cifra nép, vendégek, vitézek, kikiáltók, pogácsaárusok hada nyüzsgött.

 A király nem tudta, nevessen-e, vagy mérgelődjék, amikor a kiskanász elmondta jötte célját. Nagy golyófején félrecsúszott az ünneplő korona.

 – Teee?!!! Teee?!!! Te pipálnád le Zergelábút? Hisz kettőt lép s már nem is látod.

Addig eredj innen, míg szépszerivel mehetsz! Nem elég a világszégyen, még te is öregbíted bosszúságomat?

 De a kiskanász addig erősködött, míg a vén király végül engedett.

 – Legyen, de ha nem győzöd le, fejed a fizetség.

 Azon nyomban kihirdették:

 – Van már jelentkezô, tará-tatá-tará!!!

 Amikor a szálfa magas Zergelábú Kerge Zerge meglátta a kis kanászt, úgy

elkezdett nevetni, hogy még a nap is megállt az égen nagy kíváncsian, mi ez a nagy mulatság lent a földön.

 – Te babszem! Tíz mérföld előnyt adok neked, hogy fussak is valamit.

 – Nem kell nekem tíz mérföld, vitéz Zergelábú Kerge, csak azt engedd meg, hogy négy lábon fussak!

 – Négy lábon? Tőlem akár tizenhaton! – S nagypeckesen felvette lepke szárnyából készült, hímzett saruját.

 Marci meg felpattant a hegyes fülű kismalac hátára. Fülébe, farkába fogózott.

 Lett nevetés, akkora, hogy ha a nap már nem állt volna, erre biztosan megáll.

Megszólaltak a trombiták: – Tará-tará-tará!

 Megkezdődött a verseny. Mint a sebes nyíl, úgy száguldott Kerge. Mint a kilőtt puskagolyó, úgy szaladt a kismalac. Mint az ugribugri szöcske, akkorákat szökellt Kerge. Mint egy derék kismalac, úgy szedte lábát a hegyes fülű. Már az első körnél lemaradt Zergelábú Kerge Zerge.

 Már nem nevetett a vendégsereg, csak egy-két pimasz léhűtő kuncogott.

 Az ötödik körnél látta Zerge, hogy nagyon lehagyták, szégyenben

marad. Fogta magát, és felugrott egy lóra.

 – Nem becsület – kiáltotta Marci –, a lónak hosszabb a lába! – Hosszabb vagyok magam is!

 Már épp utolérte őket Kerge, amikor Marci megrántotta a malac farkát. A kismalac nagyot sivított, a sivításra előtermett hat másik, s mind a hat keresztülszaladt a pályán. Éppen Zergelábú lova előtt.

 Meghőkölt a ló, nagyot ágaskodott, Kerge meg a porba pottyant…

 Kerekedett akkora nevetés, hogy még a nap is velük nevetett.

 A hetyke, most már sánta lábú Kerge, szégyenszemre elsántikált... Nem is hallották többé hírét az országban.

 A kis kanász megkapta jutalmát.

 Az országon bölcsen uralkodott, a fele kincset szétosztotta a kiskanászok között, a hét kismalac aranyvályúból evett, ő maga olyan jóllakott a királylány főztjéből, hogy nyomban nőtt vagy két hüvelyknyit.

 Mondanom se kell, paprikás krumplit főzött a királylány, jó fűszereset. Így hozta meg Fitos Marci szerencséjét a kunkori farkú kismalac.

Azóta minden esztendő első napján meghúzzuk a malac farkát. Húzd meg te is, pajtás!!!