Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll.
(Paulo Coelho)

Éjszaka van, csillagfényes,holdtalan. Felhőbálnák cipelik esősúlyos terhüket, a nyár illata szétúszik, csalókán a Tisza illatát dobja felém, és ez lélek-érint, mint sok más...néha bagoly huhogja vészterhes gondjait, hűvös szél beszélget a fákkal. Lucrétia Borgia sántikálva, három lábon ugrálva gömbölyödik ölembe, nem panaszkodik, minden macskaszeretetét rám ontja, simogatom fájósan bedagadt lábát, fogalmam sincs milyen baj érhette, dorombol, nézi könnyeim, amelyek szívmélyből fakadnak, mégsem könnyítenek, lélek-fájok, megint, gyémántkönnyek mossák lelkem, szívem, mégsem könnyebb...kegyetlenül ég és fáj és szívszorít---Talán a sarkamban lévő évek súlya, a szerelem, ami most kegyetlenül földre húz, hiányod, amely a szívszakadással egyenértékű.. nem adsz hírt, nem tudok rólad, hiába hajtogatom mantraként, nekem fontos a visszaigazolás, téged ez nem érdekel...a fiam a közelgő születésnapom tiszteletére viszkit tölt, súlytalan, mégis nehéz, nem ad feloldozást, csak a könnyeket fakasztja fel újra és újra... nincs lebegés, nincs könnyed félvállról vett bólintás. Az a baj, hogy nem tudom mit tegyek, hiányod belém égett, össztört szívem darabkáit nem is próbálom összeszedegetni, hiábavaló.A bizalom és hit ami a legfájóbb, meg, hogy nem tudom mit tettem rosszul, rosszat, rosszkor... és a legfőbb baj, hogy választ sem kapok..tényleg ennyire kicsi vagyok?-kérdem az éjszakát, de most nem válaszol, saját gondjait oldja meg éppen, a csillagokkal beszélget, a fákkal suttog, a levelekkel játszik szél-játékot, a hold most megújul éppen és nincs rám ideje, a könnyeim nem könnyítenek, pedig végre megeredtek, a bánat szorosan fogja szívem, markolja, tépi, kegyetlen fáj... -majd elmúlik, talán... várlak, néha feladom, néha megingok, magamban keresem a hibát, ha feladom önmagam, onnantól nem várlak... és ezt nem engedhetem meg magam-magamnak...