A válás

Telt, múlt az idő, amikor Vanja bejelentette, hogy hivatalos útra kell neki menni. Eredj, ha kell. Másnap eljött hozzám egy ember a szövetkezetből, és megkérdezte, hogy milyen családi ügyeket kell a férjemnek ilyen sűrűn rendeznie Újvidéken.

- Családi ügyeket? – kérdésre kérdéssel feleltem.

- Én úgy tudom hivatalos útra ment.

- Nem, neki nincs miért hivatalos útra menni. Ha hazaért, rögtön jelentkezzen a munkahelyén.

Tudtam, ebből nagy baj lesz.

Nem jött, hanem hozták, még hozzá a rendőrautóval.

Behívattak engem a szövetkezetbe, és három ismeretlen ember bemutatkozott, hogy ők a belügytől jöttek, és szeretnének kérdezni tőlem valamit. Megkérdezték, hogy csináltam-e valami törvényelleneset. Eszembe jutott, hogy vettem fel kölcsönt szénre, de nem szenet vettem, hanem aki szenet vett, annak oda adtam a papírjaimat, az meg nekem a pénzt, és konyhabútort vettem, mert arra volt szükségem. Elmondtam nekik, mi mást tehettem volna. Mosolyogva mondták, hogy ez nem bűn, ilyent ők is megcsinálnak. Ekkor mondták meg nekem, hogy Vanja rengeteg pénzt ellopott a szövetkezet kasszájából. Mit tudok róla? Először nem hittem. Tiltakoztam, hogy ez lehetetlen. Nekem észre kellett volna azt vennem. Haza egy dinárt sem hozott, sőt elvitte az utolsó parát is otthonról. Az igazgatóm tanúskodott mellettem, hogy biztos az igazat mondom, mindenki tudja rólam, hogy becsületes ember vagyok, amit a férjemre már nem lehet mondani.

Betelt a pohár.

Beadtam a válási keresetet.

Vanját börtönbe zárták. Egy alkalommal kihallgatásra hozták a szövetkezetbe. Elhívatott, hogy beszélni szeretne velem. Elmentem. Nagy örömet színlelve jött felém, de én megállítottam, és azt kérdeztem, mit akar tőlem. Nem is volt szerény. Arra kért, adjak el mindenemet, amim van, akkor talán kevesebb büntetést kap.

Mérges lettem

- Te képes lennél elvárni tőlem, hogy a gyerekemmel semmi nélkül maradjak, mert te loptál, és Belgrádban a legdrágább éjjeli mulatókban elverted a pénzt az éjjeli pillangókkal. Hát most eredj, és kérj azoktól pénzt, akikre költötted. Ebből az elsikkasztott vagyonból a kislánynak még egy szem cukrot sem vettél! Elég volt! Engem ne hívogass! Befejeztük örökre!

- Csak tudnád, milyen véleménnyel vannak rólad a társaim a börtönben. Mindenkit meglátogatott a felesége, csak te nem jöttél el.

- Hogy mi a véleményük a börtöntöltelékeidnek, az engem egy cseppet sem érdekel, meg te sem.

Elköszöntem a rendőrtől, akinek a jelenlétében találkozhattunk. Neki meg örökre hátat fordítottam. Bár előbb megtettem volna, de addig amíg szerettem, nem tehettem, csak amikor már levegővé vált előttem.

Sajnos a válás sem ment simán. A bíróságon kijelentette, hogy ő nem akar válni, mert én jó feleség vagyok. Szépen kértem, ne tegye, nem akarom kiteregetni a szennyesünket, de ő hajthatatlan maradt. Tanúkat vittem arra, hogy megcsalt, hogy részeges, azt tudták, hogy lopásért börtönben ül. Elhúzódott a tárgyalás. Nekem pénzem nem volt ügyvédre, neki az anyja fogadott ügyvédet. A végén kérték, hogy a bíróság ítélje az apának a gyereket azzal az indokkal, hogy én egy Isten háta mögötti kis faluban dolgozok, Mária Terézia által építtetett lakásban, fürdőszoba, vízvezeték nélkül. A nagymama meg Újvidéken él a központban egészséges lakásban, fürdőszobával, összkomforttal együtt. Mikor ezt a bíró felolvasta, sírva fakadtam, mert ez igaz volt, de a gyerekemet nem akartam sem nekik, sem bárkinek odaadni. A bíró rám nézett, és erélyes hangon azt mondta, hogy ne sírjak, neki ezt el kellett mondania, mert ez az eljárás, de nyugodjak meg, tisztán lát mindent, a gyereket nem a nagymamának ítélik, hanem az anyának, ha az jó anya, neki meg az a benyomása, hogy nálam jó helyen lesz a kislány. Ezzel végre lezárult a válás.