Szeretném hinni, hogy

Attilája itt mindenkinek van.

Bor alá nőtt kopott kabát,

retinába égett guruló kalap.

 

A munkába vivo buszon meleg lesz

a bal tenyerünk. Valaki a bal oldalunkon

könnyeken át bámul ki a maszatos ablakon.

 

Hangos kocsmaasztalunkba állított penge

lesz a csönd, és befejezetlen gondolat

rezeg a levegőben. Félig ivott pohár:

tehetetlenségünk. Iszunk: üresség.

Nem iszunk: szomj. Szerettünk: rosszul.

Nem szerettek: fáj. Az üresség Attila,

a szomj Attila, a félig ivott pohár Attila.

 

Soha nem mosott buszablak,

eltörött cigaretta,

elveszett kabátgomb.

Sosem voltunk jók, amikor

jók lehettünk volna.

 

Legyen szép nekünk bárki meztelen teste.

Húzzuk szemünkbe kalapunkat, ha gyűlik

májunkban az idegen anyag,

ne együnk három napig és

nőjön szemünkben virág,

mint a kutyatej az elhagyott

gyárudvarokon, ha idegenné

öregszik bennünk édesanyánk.

 

Nekem is van Attilám.

Nem barátkozik, nem szól semmit: teszi

a dolgát. De mindenki az ő véleményére

kíváncsi, mindenki az ő barátja akar lenni.

Ha nincs itt, róla beszélünk,

ha itt van, hallgatjuk,

mit hallgat rólunk.

 

Az én Attilám ok nélkül könnyezik.

Nem sír, nem zokog, nem ad ki hangot,

csak folynak a könnyei. Faágon ül, diófán,

egy iskolaudvaron. Várja a gyerekeket

kicsöngetés után, és néz. Évmilliókon

keresztül. Folynak a könnyei.

 

A kalapját soha nem veszi le, nem szólal

már meg soha többé, néz őzeket, olajos

hullámon úszó konzervdobozt, szeretőjükhöz

bűntudattal siető kedves nőket, akik könnyű

bokával lépnek át a verebeken. Néz. Fényes

nappal is csillagokat kocsmák ajtajából, háttal,

kezében késsel. Árnyéka rezgő csönd a félig

ivott poharak között. Hazafelé visszarúg

egy utcára tévedt labdát a srácoknak,

kalapjába kap a szél, Attila megáll, a

kalap visszagurul a lábához a lejtőről,

lassan felteszi, majd ballagva indul

egy kis hegyi utcácskán felfelé.

Csak a hátát látjuk. De én tudom:

folynak a könnyei.

 

Az állomásfőnök Szárszón letépte a

Nagymagyarország-térképet a falról,

azzal takarta be a véres csonkokat.

Attila is betakarja Nagymagyarországot.

Ott az árnyék minden félig ivott poháron.

Mert Attilája ezen a vidéken mindenkinek

van. Hulláma a Dunának, öngyilkosa a

vonatsíneknek, bűne

az ártatlanoknak,

anyanyelve a

csecsemőknek.

 

 

Kalap, könny, árnyék.

Szomjenyhítő szándék.

 

 

Bal tenyérben csonka kis hazánkat,

mindennapi néma Attilánkat

add meg Uram nékünk,

és bocsásd meg a

tehetetlenségünk –

 

 

(Irgalom, Istenem, Attila, nézd, jaj kész ez a vers is...)

 

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés