elveszett és megtalált álmok, vágyak, gondolatok...

Talán az a legrosszabb, ha egy szépen felépített, valahol mégis reális alapokra helyezett, időnként-helyenként  mégis álomképes, szépen kikerekített illúzió foszlik darabokra, törik szét. Mikor a szívem megsúgja, és tudom-érzem igaz is, hogy most igenis boldog lehettem-lettem volna, és ez a feltételes mód bánt és szúr szíven igazán. Mert mindig, mindenkor gyötör a kétség mit rontottam el, mit kellett volna másként... Hiába súgja eszem józanabbik fele, hogy ne higgyek az álmaimnak, képtelen vagyok rá. Két lábbal stabilan a puszta földön álló, csak a megtörtént és megrögzötten racionalista ember számára nem vagyok csak egy bolond, buta szőke, amit ha sakkosan-kockásan-feketén-fehéren nézek, akkor igaz is...De minthogy az igazság minden esetben egyénfüggő és más-más álláspontokon nyugszik, így sem ítélkezni, sem tanácsot adni-kapni-kérni nem lehet, magam élem az életem, ahogy tudom, ahogy szeretném, ahogy sikerül, vagy nem sikerül, ahogy szeretem. Igenis lehet varázsfelhőben, szédült boldogságban, és lebegve, úszva a szerelemben-szeretetben, szeretve lenni és viszont szeretni... és lehet földrehúzón , vakon, bánatfelhőben, szívszakadva, nehezen. Én élem és megélem a csodákat, az életet, a világot köröttem és bennem, erőt merítek a napkeltéből, a csillagok ezüst ragyogásából, szívmosolyból, a szereteted-szerelmed, vágy-boldogan szállok, a varázs akkor veszik el, ha a feltétlen bizalmammal visszaélsz, és összetöröd a szívem...Mert a szívem őrzi álmaim, az irántad érzett szerelem-szeretetet, a ritka-szép barátságokat, a tünékeny-szép Boglárka lepke-kék boldogság-pillanatokat, a szívvarázst. Elveszett-megtalált illúzióim bennem élnek, néha kell a külső ráhatás, egy rózsa mosolya, csók-ízed, bőröd illata, ölelésed-karod biztonsága. Lehúnyom szemem, becsukom fülem, őrzöm szívem ne törjön, varázskört rajzolok, bár nem véd mindig, mindenkor... és mintha mostanság nem is lenne már meg. A melletted érzett hihetetlen nyugalom, mely körbefog, mint mikor igazán hazaérek, és a világ farkas fogsora, vicsorító acsargása az ajtón kívül marad, talán ez a legfontosabb...Ha a magány szürke jégujja marokra fogja szívem, és kegyetlenül fáj és sajog hiányod, akkor hagyom hagy follyon végig a szívfájdalom, hagyom, hogy lelkembe marjon a bánat, könnyem befelé folyik, mosolyom tiszta marad, nem engedem láttatni, csak ha egyedül vagyok...Akkor teszem fel magamnak a keserűn szívszaggató kérdéseket, állok szembe magammal, lélek-csupaszon igazán, és ha van még angyalszárnyam, akkor utolsó szép angyaltollai ilyenkor hullanak alá...