2011.05.24. 05:50, Közzétette: Kepes Károly
Főtéri szívzörejek – fényárnyékban
Fiam, édes fiam, hogy tehetted meg: nem szóltál, még csak nem is üzentél?! Lám: így kinyúltatok!
És én nem is tudtam róla…
(Első szívzörej)
Édesapám, szóltam volna én, hogyne szóltam volna. Csak hát, hogyan szóljak? Hová üzenjek utánad? Lásd be: nem minden bonyodalom nélkül való kapcsolatba lépni teveled. Mostanában legalábbis nem.
Ugyan már fiam, ne magyarázkodj! Előttem ne! Nagyon jól tudod, hogy engem mindig elérhetsz. Még most is. Te különben is ismered a módját… Tudjuk mindketten.
(Második szívzörej)
Igazad van, édesapám, nem vitatkozom veled. De egy mentséggel mégiscsak előhozakodnék: bár a főtér ki lett stafírozva, a mi lakásunk még most is gyászos képet mutat. Hogy nézett volna ki: elámulsz odalent – megrémülsz idefent?! Lásd be, kérlek, nem tehettelek ki ilyen megrázkódtatásnak.
Most már elég volt, fiam! Mielőtt engem is elkábítanál, vágj a közepébe! Milyen lett a főtér? Mesélj, hadd képzeljem magam elé!
(Harmadik szívzörej)
Hát hol kezdjem, édesapám? Talán ott kezdem, hogy este szebb, mint nappal. A díszkivilágítás teszi. Tudhatod: a bíróság eddig is ki volt világítva. Mostantól a templom is körbe van reflektorozva. Legfényesebb a főhomlokzat, de oldalt és hátul a földlámpák is megteszik a magukét. Szerintem mégsem a fények a leglenyűgözőbbek, hanem az árnyak. Ezt együtt állapítottuk meg a főépítésszel. Egyúttal azt is, hogy az ábrázoló geometria műegyetemi professzorának – Czigány doktornak – igaza volt: az ő tantárgyát csak a Jóisten tudhatja ötösre. Mi mást állapíthattunk volna meg, amikor szemügyre vettük az oltárt ölelő fal külső felületére rávetülő árnyékot. A hátsó kerengő íves ereszvonala két fényforrásból vet árnyat a felette lévő íves falra – vakablakokkal nehezítve a szerkesztési feladatot. Az ember beleizzadna a megoldásba, a Jóistennek azonban semmiség az egész. Csak egy mozdulat: egy kapcsolás, és kész az árnyék.
Erről jut eszembe, fiam: mikor léped már át a saját árnyékodat? Látod, te is lehettél volna főépítész… És mi lett belőled?!
(Negyedik szívzörej)
Esti fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a függőfolyosó, a szoba meg a konyha – sötétségben – Fotó: Tari Ottó)
Főépítészből talán egy is elég volt a családban. Nemde, édesapám? Most ki írna-beszélne hozzád ilyen rébuszokkal nehezített szívzörejekkel? Ki tudósítana róla, hogy az OTP feletti lakásunk ablakából hajnalhasadáskor különös árnyékot látni. A templomoltár feletti cserepeken három kémény vonul északnak, aztán eltűnik. Kiszámítható, hogy a három kémény a mi házunkat szellőzteti, még ha odalentről egyik sem látható. Ugyancsak virradatig játszadoznak az isteni szerkesztésű árnyak a szobánk meg a konyhánk plafonján. A lenti kandeláberlámpák pedig két irányból mutatják meg titkos szövésű függönyeink mintázatát – és ráadásul: reggelig diszkrét világítással szolgálnak.
Fiam, édes fiam, ha kérhetnélek, beszélnél nekem arról, amit nappal látsz? Tudhatod, hogy magam is árnyakkal vagyok most körülvéve. Valahogy jobban izgat, amire a napfény világít rá.
(Ötödik szívzörej)
Idefentről – a mi függőfolyosónkról – kopárabb a tájkép, mint odalentről. Talán, mert kevesebb lett a fa, több a beton. Eső után ugyanakkor valamicskét szelídül a látkép: a templom mögé leterített gyepszőnyeg zöldje kifényesedik, a bokrok közé szórt faforgács pedig szinte kivörösödik. Odalentről nézve viszont a szegélykövek valósággal csillogó tükörfüzéreknek látszanak. Csak hát a fák! Talán te nem is láthattad azt a fát – hárs lehetett –, amelyikre esténként zöld fényhálót terített az OTP neonja. Napnyugta után te már nemigen jártál mihozzánk, édesapám. Nos, ha nem láttad, immár nem is láthatod többé: neon sincs már, hársfa sincs már.
Fiam, csak nem azt akarod mondani, hogy egyetlen fa sem maradt a főtéren, amelyiket még én is ismerhettem?! Ugye, nem!
(Hatodik szívzörej)
Hát… egy maradt: a buszmegálló utasellátós falába fúródva, egyenesen bele az attika lőrésébe. Talán emlékszel rá: kegyelmet kértem ennek az aprólevelű hársnak az építési naplóban. Jelentem neked, édesapám: a hársfa ma is áll és még él. Ferdén és kérgesen, de még él. Ha alatta visz el az utam, körbesimogatom.
És a többi öreg fával mi lett, fiam?
(Hetedik szívzörej)
Majdnem mind kivágták. Egyet-kettőt hagytak csak meg, mutatóba, édesapám. Fiatalocska fákat ugyan ültettek a helyükbe, de nem eleget. Előneveltek, mégis sok-sok évgyűrűnek kell majd egymásra ölelkeznie, hogy a jelenlétük észrevehető legyen. S hogy egy-egy kiadósabb havazás után újra úgy érezhessem magam, mint régen: patyolatfehér álomerdőben vagyok.
Fiam, neked semmi sem jó?
(Nyolcadik szívzörej)
Ami nem jó, az nem jó, édesapám. A bíróság három zászlótartó oszlopát nem helyezték át – útban vannak. A főtérre keletről irányuló gyalogosforgalom valósággal beléjük ütközik. A templom főbejárata előtti térburkolat három mintázatából a középsőt kirakhatták volna kereszt formájúra. Egyetértesz velem? Gondolom, azzal sem vitatkoznál, hogy a templom és az áruház közötti zebra lejtésén lenne mit korrigálni. Neked ugyan már nem kell a lábad alá nézned, de képzeld csak el: épp édesanyám akarna átmenni az ecsédi buszhoz, és juj!: teljesen átázna a lábbelije. Igaz, ami igaz, már ő sem jár hozzánk. Talán tudod, hogy nehezére esik kimozdulnia otthonról – még bottal is.
Fiam, ne is mondd! Öregségemre már én is bottal jártam-keltem. Mégis mennem kellett, ha élni akartam. Tudod, hányszor bandukoltam át a hatvani főtéren, hogy Takács doktor rendelésére odaérjek?
(Kilencedik szívzörej)
Csak sejtem, édesapám. Mint ahogy azt is, hogy Bércesékhez is be-benéztél: van-e jóféle házikolbászuk. Nekik pedig mindig volt. Hergács nagyapámnak viszont nem volt savanyú káposztája, amikor nagyon kellett volna, hogy legyen. A kastély egyik emeleti kórtermében feküdt, tüdőgyulladással. Megkívánta a káposztát, és én is ezeken a köveken át siettem-vittem, hogy lennék mielőbb a betegágyánál.
Látod, fiam, milyen vaskos a családi legendárium?! Írhatsz te akármennyit, tele sose írhatod, mert egyszerűen nem telik be. Tudod, nincs és nem is lesz utolsó lapja…
(Tizedik szívzörej)
Tudom, édesapám, tudom. Hát még úgy, ha nem is csak a családról írok. Ha mondjuk, azokról is lépten-nyomon megemlékezem, akik ezen a felszentelt barokk főtéren csak megfordultak. Akik nekem fontosak és pótolhatatlanok, de már szintén nincsenek köztünk a földi valójukban: Petőfitől József Attiláig, Ratkótól Nagy Gáspárig. No, és persze, pótolhatatlanok a mi négylábújaink is: Döbrögi és a társai. Nem is hinnéd, milyen kutyabarát lett belőlem. Naponta pendlizek két tér – a Kossuth meg a Petőfi – között, csakhogy őket megérintsem-körbematassam, szintúgy a földi valójukban.
Fiam, te tudod, hogy minekünk sohasem volt kutyánk-macskánk. Én és az édesanyád arra neveltünk téged, hogy emberbarát legyél. Remélem, ezt nem tévesztetted szem elől?!
(Tizenegyedik szívzörej)
Hát persze, hogy emberbarát lettem. Az vagyok, az is maradok, édesapám. Nem gyűlölködöm, nincsenek is haragosaim. Nyugodt szívvel mondhatom: szeretem az embereket. Szeretem például, ahogy kiülnek a főtér padjaira, ahogy belakják ezt az újdonatúj hatvani szegletet. Szeretem és tisztelem még a kővé merevedett embereket is – az itteni szobrokat: a kiglancolt Szent Imre herceget és a restaurált Szent Sebestyén eszményített alakjait. Majd nézd meg, ha elmégy mellettük: az egyik szoboralak lábánál is egy hűséges kutya fekszik.
Jól van, fiam, megnézem. Mindent megnézek, csak időben szólj vagy üzenj. Tudod, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Csak hát az árnyékvilágból nem akkor szabadulok ki, amikor én akarok. De majd jövök, édes fiam, meglátod, hogy jövök…
(Tizenkettedik szívzörej)
Nappali fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a függőfolyosó, a szoba meg a konyha – jól látszik – Fotó: Csintalan Andrea)
Elnezest Litya Laszlotol talalgatasaim B ponjaert, es Kepes Karolytol az A-ert.
Most a szoveg olvashato (tiszteletre melto iras).
Meg mindig van harom ures keret (ketto a szoveg elott, egy utana), feltehetoleg fotok.
Vagyis, amint remeltem, technikai komplikaciorol van szo...