– Parancsnokok, rendeljenek gyülekezőt az egységzászló elé!

– Értettem százados úr!

A két parancsnok sarkon fordulva összeterelte a mezőgazdasági munkából érkező, szerszámjaikat éppen lerakó levente sihedereket, előzetesen utasítva, hogy mindenki viselkedjen megfelelően katonásan a százados úr jelenlétében.

 – Egyenruhákat megigazítani, hasat be, mellet ki, vidáman!

Tulajdonképpen a két parancsnok sem tudta, mire megy ki a játék. Büszkén álltak ifjú beosztottaik élén. Hogy látványosabbak legyenek a külsőségek, még azt az első világháborús, egylövetű, játéknak is humoros, fegyvernek nevezett valamit is rájuk parancsolták. A százados érkezett.

 – Vigyázz! Jobbról fogadás, tiszte–legj!

 A korántsem katonai kiképzésben, de ahhoz hasonlóban részesült leventék ezzel még valahogy megbirkóztak, aztán a százados úr elkezdte a szónoklatot.

 – Kedves barátaim, honvédek! Abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesülnek, miután a levente kiképzést olyan magas szintre emeltük, hogy az gyakorlatilag azonos a katonai kiképzéssel, önöket, magukat fiaim, a mai naptól tényleges katonának tekintjük, a katona minden jogával és kötelezettségével. Önök, a méltán versenyképes fegyverzetükkel céltáblára már, lőgyakorlataik eredményeként, tökéletesen tudnak lőni. Kár lenne ezt a tudást és az ifjúi bátorságot, ami kebleikben duzzad, veszendőbe hagyni, ilyen sötét időkben, mikor hazánkat minden irányból az ellenség ármánya fenyegeti. Használják halált megvető bátorsággal fegyvereiket az ellenség irányába! Ne rettentsen meg senkit az, hogy egyik– másikuknak géppisztolya van, de nyúlszívű. Maguk a haza jóvoltából, ifjúi hős bátorsággal, mindezt nem csak behozzák, hanem túl is szárnyalják.

Mondta mindezeket olyan meggyőzően, hogy a legnagyobb baj; talán ő is elhitte… Míg egy vacak egylövetűbe belehelyezem a töltényt, zárdugattyút zárok, célzok, lövök, zárdugattyút nyitok, hátrahúzom, kirepül a töltényhüvely, új töltényt teszek, zárok, célzok, lövök... evvel nem lehet egy géppisztolyt – ami ennyi idő alatt három tárat kiereszt, írd és mondd 90 töltényt –, lekörözni. Lehet, hogy nem hitte, akkor viszont igen–igen gonosz, az ifjakkal mit sem törődő egyén volt.

 – A mai éjszakát szálláshelyeiken töltik, reggel megkapják a rendes katonai egyenruhát. A hadnagy urak az egységet két zászlóaljra választva fogják önöket harcba vinni, támadóink ellen.

 A két hadnagy ugyanúgy meglepődött, mint a hirtelen katonává lett leventék, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak nem tudták felmérni a helyzet súlyát. A hadnagyok reggelig maguk sem látták, hogy melyikükre milyen sors vár. Megejtették az egység teljesen véletlenszerű kettéosztását, majd a reggeli sorakozó után:

 – Fegyvert vállra, irány az állomás! – hangzott. Senkitől nem tudtak elbúcsúzni, hiszen előző nap még nem gondolták, hogy a frontra igyekeznek az ország minden részéből mezőgazdasági munkára odavezényelt leventék, ifjak, a katonai szolgálathoz szükséges életkornál fiatalabbak. Álltak, ilyeneket énekeltek: "Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem Kiskató..."

 Jó heccnek, fiatalos kirándulásnak vették a dolgot, lesz majd miről mesélni a gyerekeknek. A tiszteket aggasztotta a kettéosztás, felmérték, hogy nem ugyanabba az irányba fog indulni a két vonat, ám az utolsó pillanatig velük sem Közölték, hogy melyik zászlóalj melyik irányba indul. Megtörtént a bevagonírozás. Gyűlöletes szó! Olyan állatokra és árucikkekre alkalmazandó. Tény és való, hogy a II. világháborúban nem csak ezekre, de katonákra és fájdalmasabb esetekben, mit sem sejtő civilekre is a bevagonírozás szót használták.

 Kigördült a két szerelvény, a fiúk, ifjúi lendülettel énekelték nótáikat. Integettek egymásnak a túlsó sínpáron mozduló szerelvény vagonjaiban utazni induló társaiknak, akikből az egyik vonat teljes létszámú leventeállománya soha többet nem tért vissza, még fogságból sem…

 A másik vonat nyugatnak indult. A parancsnok tisztességes, nem utolsósorban jó helyzetfelmérő ember volt, aki tudta, hogy bármivel lennének ezek a majdnem gyerekek felfegyverezve, nincs olyan hadsereg, ami ellen bevethetőek volnának. Így az amerikai csapatok érkezésekor hatalmas fehér zászlót lengetve egyetlen puskalövés nélkül

megadta magát és a zászlóaljat.

 Nagyon sok hadifogoly történetet meséltek, elsődlegesen orosz fogságból hazatértek, nyomorúságos 30–40 kg–os, éppen hogy életben levő, kényszermunkán és kínzáson átesett szerencsétlenek. Feltehetően az amerikai fogság sem lehetett leányálom – esetünkben legényálom –, de érzékeltetésül az akkori amerikai hadsereg olyat tett, amit a mostani soha nem tenne egyetlen ellenséggel sem. Egyszerűen nem vette el a fegyverzetet!

 Feltehetően az első és második generációs magyarokból még sokkal többen beszélték a nyelvet, mint most, így mindenkor és minden körülmények között volt magyar tolmács, rosszabb esetben németül beszélő amerikai katona, aki az ugyancsak németül – legalábbis – gagyogó tiszttel és hirtelen fogollyá minősült leventékkel kommunikálni tudott. Nem őrizték őket! Ugyanott maradtak elszállásolva, ahol voltak, még a lőszert sem vették el! Egyetlen kérés volt, annyit mászkálhatnak a városban, amennyit akarnak este 8– ig, csak ne rúgjanak be, és ne lövöldözzenek, azaz lehetőleg a fegyvert tartsák zárva. Ez is olyan kérésféle volt. Másféle mentalítás uralta akkor még a mai félelmetes amerikai hadsereget.

 Tény, hogy ez számomra külön öröm, mert ebben a foglyul ejtett levente zászlóaljban ott volt az apám is.

 
Az unalom ette meg őket reggeltől estig, mikor egy nap dzsipen amerikai tiszt érkezett két közlegénnyel.

 – Ha van önként jelentkező, szükségük lenne négy emberre, bizonyos belső munkálatokra.

A négy ember közül az egyik az apám volt. A többiek hátul suttogtak, sunnyogtak, hogy "tiszta hülyék vagytok, itt ellődörögjük az egész napot, tény, hogy korog kicsit a hasunk, mert a hadifogoly étel a fél fogunkra is alig elég, de úgy élünk, mintha szabadok lennénk, ti meg önként vállaltok rabszolgamunkát? Milyen munka lehet az, amihez semmilyen szaktudás nem kell?"

 Apám nem próbált meg visszakozni, már nagyon unta a tevékenység nélküli életet. Csendesen jegyzem meg, hogy hadifogolyként nem rájuk parancsoltak, hogy te, meg te jöttök, hanem önként jelentkezőket kerestek…

 A munka a következőkből állt: A tiszti étkezdében fel kellett szolgálni az ételt, számtalan edény mosogatása is a nyakukba szakadt. A másik oldal korántsem volt rossznak nevezhető. Elképzelhetetlenül sokféle ennivalót ettek ezek az amerikaiak. A 8–10 perces előképzésben tisztázták, ha egy tiszt int, egyszerűen vigyék tovább azt a fogást, amit éppen tálalnak. Megjegyezték, hogy szolgálaton kívül annyit ehetnek és ihatnak, amennyi beléjük fér. Mindenesetre ez nagyon sokszorta több volt, mint a hadifogoly–ellátmány. Három napig bírták, betegre ették magukat a szó olyan értelmében, hogy mozdulni is alig bírtak. Ezt jól bekalkulálták előzetesen ideiglenes munkaadóik. Sokkal rosszabb lett volna, ha elkezdenek lopkodni, így rászabadították őket az asztalnagyságú csokoládé táblákra és más finomságokra. Kitétel tiltásként annyi volt, hogy berúgni nem szabad.

 Nos, amikor ez az egész véget ért, néhány szuvenírrel és kimondottan kedves emlékkel – meglehetősen körülményesen bár –, de hazakerültek. Le sem fogytak, le sem gyengültek, bejártak egy olyan helyet a hajdani német birodalmon belül, amit a mindenféle frontra vezényelt német katonák hiányában az ő védelmükre szántak. Az, hogy a második szerelvény utasai közül senki, de senki nem jött haza, csak néhány év múlva vált véglegessé, mikor már

minden hadifoglyot hazaengedtek.

 Akkortól kezdve vált apámnak szokásává afféle névsort olvasni időnként.

 Kardos János, Szalai Imre, Bordás Pál, László István, Kiss Imre... és a háború már húsz éve befejeződött, de mikor néha–néha ezeket a neveket felsorolta, mindenkor olyan vigyázzállás félével tisztelgett nekik.

 Azoknak a tizenhét–tizennyolc éves gyerekeknek, akik a keleti fronton, a határtól több ezer kilométerre teljesen értelmetlenül haltak meg.

 Feltehetően egy másodpercig sem tudták feltartóztatni az előrenyomuló orosz csapatokat.