ltalános iskolai tanulmányaimat hallók között, szülőfalumban végeztem. Végig ültem úgyszólván minden padsort, az elsőtől az utolsóig. Így hát sok padtársam volt, kísérletezhettem, hol a jobb? A cserélgetés indítékai? Babona, tévhitek, előítélet, a csend választófala, szegénységünk – gondoljon, ki mit akar, ilyesmivel nem foglalkoztam.

   Jobb szerettem hátul ülni, naivul azt hittem, ha nem vagyok szem előtt, kevesebbszer kell felelnem. (A vizuális gondolkodás, a csak képi következtetés csapdája.)

Elől se, hátul se értettem tanítóim – ugyan ki bírná nap mint nap, órákon át a szájmozgásokat figyelni! Idegharc: mesél a tanító, majd másfelé fordul, táblára ír – minduntalan megszakad az összeköttetés, mint a hold túloldalán száguldó űrhajóval a rádióközvetítés. Amúgy benne éltem a dolgokban, tudtam, ha egyik nap Juhász Klárika szorongott, feleltetéstől félve, Darázs Rózsika viszont majd’ kicsattant a nagy tudástól. Pontosan érzékeltem tanítóink hangulatát. Tudtam, kitől mit várhatok, nagyjából minden úgy is volt, többet más sem tehet.

Megítélésem szerint még rosszabb a helyzetem, ha intézetbe kerülök. Litavecz Anna beszélt erről egy interjúban, idézem szavait: „Az igazgató úr beszélt és sorolta a megjutalmazottak nevét, miközben a tanulóknak fogalmuk sem volt, hogy miről és kiről van szó. Ha egy tanuló neve elhangzott, az osztállyal levő tanárok megbökték azt a gyereket, akit éppen hívtak a jutalom átvételére. Egy ideig néztem, aztán nem bírtam tovább, odaálltam a gyerekek elé, és tolmácsolni kezdtem. Leírhatatlan volt az öröm, amit a gyerekek arcán láttam felderülni. Jó érzés volt látni, hogy az összes gyerekarc felém fordult, mert értették a jelelésemet.”

Mármost, ha itt, Újszilváson jutalmat kapok, mint ahogy nem kaptam soha, és előzőleg megkérem rá, ha szólítanak, jelezzen, bármelyik osztálytársam puszta szívességből akkorát bök rajtam, hogy máig mutogathatnám a helyét.

Ráadásul nem kellett elszakadnom az otthon melegétől.

A jelnyelvet a kisebb gyerekek a nagyobbaktól lesik el, egymástól tanulják.

A kérdés az: orálisan vagy jelnyelven oktassák-e a hallássérülteket?

Az orálisan történő intézményes oktatás több mint száz éves gyakorlata benyújtotta csődszámláját: sorstársam szókincse korántsem tökéletes. Felnőtten már hiába a jelnyelv, a könyvek, írni jórészük nem tud úgy, ahogyan kellene, és az eléjük rakott szövegből egy csomó szót nem értenek.

Csentei Gyöngyi tanította a földrajzot. Osztálynaplót böngészve, olykor fennakadt a nevemnél – a kevés feleltetésen. Egyszer, hirtelen ötletből, szólt az akkori padtársamnak, Horgos Jancsinak (Isten nyugtassa!): Gyertek ki!

Így lett Jancsi a „hallókészülékem”, „tolmácsom”…

Kimentünk a katedrához. Az állványon álló táblán legöngyölt Világtérkép. Mellettem Jancsi. Gyöngyi sétál a teremben és kérdez. „Hol van Moszkva?” Jancsi a kérdést közelről a fülembe kiabálja. Azonnal megmutattam a térképen, hol van a Szovjetunió fővárosa.

Gyöngyi (plusz Jancsi): Kína fővárosa? És hol van?

-Peking – ment a válasz, és keresés nélkül böktem a térkép megfelelő helyére. (Közben, észrevettem, Gyöngyi valamit magyarázott a padok felé fordulva. Gyors szájmozgás, profilban. Semmit nem értettem. Igencsak zavaró: mindenki tudhatja, amit beszél, csak pont én nem, holott nagyon is lehetséges, rólam van szó!)

-Fülöp-szigetek? – jött kisvártatva Gyöngyi újabb kérdése.

Jancsi hangja után mutatóujjam nem a térképre mutatott, hanem fülembe kellett dugjam, és rázni, mintha víz ment volna bele. Viszketett és fájt az erős hangtól.

Kétszer feleltem így talán, más tanítóknak ez eszébe sem jutott. Gyöngyi arra gondolhatott, nagyot hallok, nagy hangot. Ám a fülbekiabálás erős ellenérzést vált ki. (Ebben a viszonylag elzárt faluban kiváló pedagógusok tanítottak, tanítványaik közül sokan továbbtanultak, Nagykőrösön, Cegléden. Akadt köztük tanár, orvos, fizikus… de nem erre akarok kilyukadni, hanem arra: nem akadt tanítóim közül senki, aki írásban feleltet. Később, Pesten, ipari tanulóként, ez magától értetődő.)

Sokszor gondoltam, kiegyeznék akkori, kevés hallásommal!

Szolnokon nyaralva, keresztanyámnál gyakran hallgattam a Kossuth-adó meccsközvetítéseit, igaz, nagy hangerőre állítva, fülemet a készülékhez nyomva. Mintha most is hallanám Szepesi gyors beszédét…

S azok a feledhetetlen iskolai énekórák!

Horgos Jancsi tudta, elnézik neki miattam, teheti, hát lelkesen, jó hangosan, fülemhez közel énekelte a sok-sok népdalt, s az akkor divatos munkásmozgalmi dalokat. Csak úgy zengett a terem a Hej, te bunkócskától, meg az Ellenünk esküdtek ádáz hatalmaktól.

Az erős hangokról jut eszembe Óvári tanító, osztályfőnökünk.

Gyakran és váratlanul megharagudott, ilyenkor csontos, nagy öklével az asztalra csapott és elnyújtott hangon kiáltotta: hallooód?!! Majd újra és újra, kétszer-háromszor. Zengő, érces férfihang – ezt igen, hallottam-értettem még az utolsó padsorban is. Máig hallom.

Nem tudom, a rosszfiúk mivel dühítették fel, de a napjában, bár csak egy-két órát tanított, a többször eldördülő sztentori kérdés nyomán, mint bedobott kőtől a víztükör, gyűrűzött szét bennem a fájdalom. Azért-e, mert hallóidegeim jóvoltából, agyam nincs „edzésben”? Aki hall, az is így érez? Ha igen – hogy bírják huzamosabb ideig hallgatni a diszkózenét?

Bizony, sokáig véltem hallani: hallooód?!! Hetek múltán megfordult fejemben a gondolat: majd még a sírban is ránk szól Óvári tanító úr: hallooód?!!

Nagyfiú, rég nem szorítottam anyám arcához arcom, hogy értsek szavakat, erre nagy szükségem lett volna, a betűvetést, számolást könnyebben elsajátítom. De már szégyelltem anyámra hagyatkozni, no, meg egyik tanítóm azt mondta neki, ne tanítson, magamtól rá fogok jönni a betűk, számok titkára.

Jó kis tanács, amit anyám túlértelmezett, úgy, hogy ha egy-két tanult dolgot megkérdeztem, pontosítani akarván magamat, zárt ajakkal, konokul hallgatott. Példáján igencsak felbuzdultam, nem kérdeztem őt többet!

Viszont a betűk, számok titkára csak rájöttem, az igaz.

A beszéddel ellentétben, nehezen tanultam meg olvasni. Bár felismertem a betűket, az ábécét betéve fújtam, még az egyszerű kétbetűs szavakkal se jutottam semmire. A betűkből nem lett kép. Nyakkendős, kimért modorú ember: úr. Tollal betűket ró: ír. De szerettem volna akkor hallani, legalább addig, amíg a hallottak útbaigazítanak.

Egyszer azonban… Ülök az olvasókönyvem előtt és betűzöm: a   m a c s k a   t ű z b ő l   m e n t i … belém hasított a felismerés: amit olvasok, a szöveg felett le is van festve. Illusztrálásképpen. Lángoló háztetőn menekülő macska, szájában kölyke…

Nahát! Akkor a most szavakká összeállt betűk – annyi, mint a festmény? Élt a képpé lett betű! Úgy éreztem, mély álomból ébredek. Élet van a betűkben! Megtanulok jól olvasni, és akkor nem lesznek előttem titkai a világnak, nem fognak hiányozni a hangok sem!

Anyám az olvasás irányába nem aktivizált. Három éves lehettem, apám gyerekújságot hozott haza, talán a Dörmögő Dömötört. Érdekes volt benne a mackó-család. Egyik képen hatalmas, mézzel teli dunsztosüveghez létra állítva, a létra tetejéről kövér mackó integet. Folytatás nem lett, úgyhogy más újságra, gyerekkoromból nemigen emlékszem.

Hanem Turza Pista bácsi eszembe jut! Egyszer elhatározta, majd ő kézbe veszi ezt a megátalkodott, csökönyös kölyköt, betűtől irtózó nebulót!

Elmentem hát hozzájuk.

Pista bácsi hokedlit, sámlit hozott ki az udvarra. Leültetett. Térült-fordult, a hokedlira csomó Érdekes Újságot rakott. Ő maga állva maradt. Megnéztem az újságot, aztán felnéztem, hogy szájmozgásáról olvasni tudjak… Ő, ahelyett, hogy elmondta volna, mit akar, mit tegyek, fejem az Újság fölé nyomta, s gondolom, közben mondta: olvass! Ér-de-kes Új-ság. Újra emeltem fejem a szájmozgásért, ő viszont újra a nyomtatványra irányította becses figyelmem, nyomatékul még az ujját is végighúzta a címsoron, s pótlékul fejen vágott. Mire harmadszorra is sort keríthetett volna fejem külső művelésére, én már az utcán hazafelé mentem. Javíthatatlan szörnyetegként könyvelhetett el magában. (Érdekes ez a generációkon át ismétlődő beidegződés: hányszor adódott úgy, beszélgetés közben gyorsan észlelve valamit, a távolba mutatnak, hogy: nézzem! A mutatott irányba kapva fejem, hülyén meresztgetem pislogómat, mert nem tudom, mit kellene látnom… Ezt már azután mondják csak, hogy a mutatott irányba nézek, a hang meg, ugye, nem jön.)

Pista bácsi évekkel később könyvtáros; már olvasni tudtam, sok szép könyvet ajánlott figyelmembe, amiért csak hálás lehetek emlékének.

Egyik kedves történetem, szülőfalum múltjában kutakodva, náluk esett meg, a fia mesélte:

Laposi Farkas Laci nagyon szerette a gyerekeket. Bármerre hajtott a faluban, mindig volt négy-öt gyerek a kocsiderékban. Télen, ha nagy hó esett, befogott a szánba, csengő a lovak nyakában, és végighajtott az utakon. Amelyik gyerek szánkózni akart, felszállhatott. Az emberpalántákkal megtelt szánkóval aztán irány az erdő!

Az erdei utakon körbe-körbehajtott. Néha megállt, letessékelte, megmozgatta a gyerekeket, végül, ahogy összeszedte, úgy szét is hordta őket.

Nővérem fia mindig itt nyaralt a nagyszülőknél. Eleven gyerek, a nagyapja azzal ijesztgette, ha nem viselkedik rendesen, elviszi a gyerekszedő.

Egyszer Tibike rémülten rohan be az utcáról, egyenest a szobába, nagyanyjához bújva könyörög: bújtassa el, de gyorsan, gyorsan!

-De hát mi a baj? Mi történt, kisfiam? – kérdezgeti a mama.

-Jön a… gyerekszedő… és elvisz! – rémüldözik Tibike.

Nagymama nyugtatja:

-Dehogy visz! Nincs itt gyerekszedő!

De Tibike csak bújna egyre… Nagymama bátorítólag kézen fogja:

-Gyere, kimegyünk, megnézzük!

Alig lépnek ki az ajtón, mit ad Isten! – éppen akkor ért házunk elé Laci, kocsiján egy csomó gyerekkel…

Attól fogva mi Lacit csak Gyerekszedőnek hívtuk.

Olvasmányaim sorából Petőfi versei villanyoztak fel igazán. Szellemisége, gondolkodásának bátorsága lenyűgözött. Iskolába menet, kikerültem tócsát, sarat, kímélendő cipőt, ruhát. Kímélni kellett mindent, nem tudtunk újat venni. A szegénységtől többet szenvedtem, mint a hallás hiányától. De, lényeg a lényeg: ha tehetősebbek vagyunk, akkor is így viselkedek, mert anyám azt mondta, Petőfi bácsi nagyon vigyázott cipőjére, ruhájára. Én pedig így jobban szót fogadtam, mintha szigorúan rám parancsol! Mert magamban elhatároztam: olyan leszek, mint Petőfi bácsi!