Immár másodszor olvastam el Czébely Gabriella első verseskötetét, és még mindig a bemutatkozásában írt egyik sora jár a fejemben: „Az írás ma már annyira természetes és szükségszerű számomra, mint megfőzni egy levest”. Kiváló gondolat. Eszembe juttatta Rakovszky Zsuzsa egyik versét (Triptichon) az Egyirányú utca című kötetből, a versen belül is ezeket a sorokat: „Párnákkal magasított székünkön, két gyerek,/ megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben/ csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet”. Természetesen nem szeretnék semmiféle párhuzamot vonni az alkotók között, csupán azt kívántam példázni az idézetekkel, hogy a két művelet (megfőzni egy levest és megírni egy verset) nem is áll olyan távol egymástól, mint azt első meghökkenésünkben gondolnánk.

Ez után a rövid bevezető után, azt hiszem, ideje rátérnünk Czébely Gabriella verseire. A kritikus mindig kicsit zavarban van, ha első kötetet recenzál, hiszen tisztában van azzal, hogy nem mindig születnek átütő eredmények, irodalomtörténeti jelentőségű írások az írói-költői pályák legelején. Itt említeném meg Ady első két kötetét, Csoóri Sándor és Kányádi Sándor fiatalkori verseit, de még Kosztolányi Dezső sem váltott ki hatalmas lelkesedést Négy fal között című kötetével (elég elolvasnunk az akkortájt induló Nyugat első számában Frölichné Kaffka Margit recenzióját). Éppen ezért semmi esetre sem szabad csüggednie az alkotónak akkor, ha most inkább a hibákra összpontosítok. A fejlődéshez ugyanis elsősorban őszinte bírálatra van szükség, nem pedig jócskán túlértékelő dicshimnuszra.

Nem mindig szerencsés dolog megfogalmazni a költészetről alkotott véleményünket a kötet elején. Főként akkor, ha ezzel az olvasó értelmezési távlatát szűkítjük, esetleg olyan magasra tesszük magunkkal szemben a mércét, amelyet a kritikus már eleve kétkedéssel fogad. Czébely Gabriella gondolatai után érdeklődéssel vártam a versektől szakralitást, természetességet, végül pedig mérhetetlen katarzist. Nem árt vigyázni a nagy szavakkal.

Néha előnyösebb, ha kritikusabb magával szemben a szerző, és önmaga kezd el szelektálni írásai között, hiszen nem minden vers sikerül jól, de a kötetbe érdemes a legjobb darabokat beválogatni. Kötetkompozíció szempontjából a ciklusokra való felosztás is csak akkor helyénvaló, ha tudatos. Jelen kötetben nem érzem szükségét ennek a felosztásnak, még ha olyan kevésbé körvonalazható fogalmak is emelkednek cikluscímmé, mint a Bizonyosság, az Előtted állva és a Romok alatt. Sokkal erősebb hatást ért volna el a szerző kevesebb verssel és egy olyan sorrenddel, mely a kötet címéből fölsejlő belső logikát juttatja érvényre.

Czébely Gabriella metaforikus nyelve, látomásos-vallomásos versvilága a 20. század elejére vezethető vissza. Nem könnyű ezt a hagyományt továbbvinni ma, még veszélyesebb változatlanul átvenni. Itt az olyan sorokat emelném ki, mint: „Homály fátyola lepi be/ világom sejtett réseit,/ bukdácsol az esti sötét/ a lámpák halvány fényein” (Hazaértem); „kósza szellő hogy hajamhoz érjen/ fénylő csillag arcomra ragyogjon/ fű harmata lucskosítsa térdem” (éjjeli műszak). Az ilyen sorokat ma már nem biztos, hogy le kellene írnia egy költőnek valamilyen szerepjáték, valamint ironikus, parodisztikus hangvétel nélkül. A képekkel kapcsolatban is hasonló probléma merül fel, hiszen néhány költői kép az idők során egyszerűen megkopott, s a 21. században már nem igazán lehet velük semmit mondani: „Madár se jár erre/ bokor és fa mind csupasz/ pedig a szomszéd kertben/ rügyet bont már a tavasz” (Örökség); „s míg téged az álom ringat/ az én szívem dobol vadul” (sorsom).

Olvasói élményt ront továbbá a nem természetes szórend („… vetül rájuk kriptafény”; „Takarja őket napfénysátor/ s hamvadnak emlékeik” - Vénasszonyok nyara). Nem egyszer hasonlóan erőltetettnek hatnak a rímek, főleg akkor, ha a szerző nem tartja fontosnak a hím- és nőrímek megkülönböztetését: „Pörögnek küllők/ fénylik a nikkel/ fém paripákon/ dombokon le-fel (…) A győztes arcán/ vörös-hevesen/ lángol az öröm/ a célegyenesben” (Tour de France).

A hibák számbavételekor igencsak megörültem, amikor néhány versben azt tapasztaltam, hogy a szerző el akar szakadni az olvasmányoktól, és korszerűbb nyelven természetesebb mondatokat szeretne papírra vetni. Itt idéznék is két versből: „Kösz. Megvagyunk. Néha/ vannak köztünk viták,/ de rég beláttuk:/ csak együtt megy tovább” (Búcsú); „Letojom őket, a süket szövegtől/ kívi-színűre zöldülök” (Zsúr). A példák is azt mutatják, hogy Czébely Gabriella költői nyelve akkor kezd el igazán élni, amikor szabadjára engedi nyelvi fantáziáját, nem akar irodalmias lenni, hanem természetesen - a szlenget sem megvetve - ír verset. Olyan természetesen, mintha csak egy levest főzne. Én úgy vélem, ezen az úton érdemes elindulnia.

Czébely Gabriella. Holló hajam vánkosán. Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2009. – 88 o.


Megjelent: Partium, 2010. tél, 37-38. o.