Az életmentő dzsúdó

Ez igaz, hogy nem diákkoromból való emlékem, de ahhoz fűződik.

A dzsúdó tréningek azzal kezdődtek, hogy erős bemelegítő után tanultunk esni. Az esési technikát nem részletezem, de előre, hátra amíg nem tudtunk tökéletesen esni, addig nem mérhettük össze az erőnket egymással. Igaz tanultuk az egyszerűbb fogásokat is, olyanokat, amik gyakorlása közben nem sérülhettünk meg. Befejeztem az egyetemet, férjhez mentem, gyereket szültem, meg megint férjhez mentem, megint gyereket szültem, és két gyerekkel magamra maradtam. Hosszúlejáratú és rövidlejáratú kölcsönt vettem fel, alig kaptam fizetést, ugyanis a házépítés majdnem az összes költségeit az én fizetésemre terheltük meg. Mikor elváltam, pénz nélkül maradtam. Az egyetlen megoldás az volt, hogy kimenjek Németországba, ahol két hónap alatt megkeresem a rövidlejáratú kölcsönre a pénzt. Nagyon nehéz helyzetben voltam ott is. Hajnalban keltem kitakarítottam az emeletet, azután a földszinten a kocsmát, meg a konyhát. Utána készítettük ketten az ebédhez ami kell, és megállás nélkül éjjel 12 óráig dolgoztunk. Egy reggel, amikor a követ mostam le az emeleten, és indultam volna a lépcsőkön lefelé, most sem tudom, mi történt. Megcsúsztam-e, vagy a lépcső mellé léptem, csak elkezdtem zuhanni hanyatt a kőlépcsőre. Egy pillanat alatt az egész életem filmként átvonult előttem, a gyerekeim, és tudtam, ha a hátamra esek, eltörhetem a gerincemet, a fejemet loccsanthatom szét, és ösztönösen megfordultam a levegőben, és a dzsúdón tanult módon a bal felemre estem, csaptam a kezemet a lépcsőkbe, meg a lábamat is, hogy amortizáljam az esést. Szerencsétlenségemre a bokám a lépcső élébe csapódott, csúsztam, gurultam le az utolsó lépcsőfokról is. Pillanatok alatt a bokám megdagadt, rettenetesen fájt. Lett ebből problémám is, de az a lényeg, hogy nekem egyetemista koromban tanulni kellett az esés technikáját, hogy ott Sindenfingenben, távol a szeretteimtől, ne veszítsem el az életemet. Ebben megringathatatlanul hiszek.