"A bánat-mint persze akármelyik érzelem-könnyen örvényleni kezd, és végzetesen magába húzza a vakmerőt, aki szabadjára engedte a lelkében." / Popper Péter/

Hajnal csoda-szín pompába burkolta a késői tavaszt, a hársfák versenyt illatoznak az akácfák méz-illatával, könnyű kézzel maga Tavaszanyó simogatta szívem... a bánat-felhő továbbra is ül a szívemen, nem ereszt, minden érzésemet, minden érzelememet lélekszinten élem, mélyen, hagyom, mert most ennek van talán ideje, vártalak, mint mindig, és mindenkor, emlékeim közt az utolsó találkozásunk minden varázs-pillanata, szívet melengető, feltöltesz, elvarázsolsz, könnyű mámorként élem a perceket veled, hogy aztán, ha nem lehetsz mellettem mázsás kősziklaként üljön szívemen hiányod... a bánatfelhő lehúz, hagyom, mert ha elértem a gödör alját, onnan már csak fölfelé mehetek... talán... ezer gond kínoz, önmagammal szembenéztem ismét, ez a legnehezebb, feladatok, amelyek megoldásra várnak, Anyám zokogó önsajnálata a telefonban, halálféleme, -amit még én nem értek, és nem érzek, mert én már szembenéztem a halállal és nem félek tőle-, viszont mindenkor félek, nehogy olyanná váljak, mint ő, mégis húz valami hozzá, megyek, mert megígértem, mert kórházban van, és én mindig betartom az igéreteimet... félek, persze, félelem kézenfogva ül a bánattal szívemen, előérzeteim, amelyek soha nem csaltak meg, most veszélyre intenek... közben hiányoddal küszködöm, csókodra vágyom, illatod csempészem érzékeim közé, hogy elviselhetőbb legyen a nap, amit nem töltesz velem, a rózsát nézem, amit tőled kaptam, megható az ártatlansága, illata, csendes haldoklása, mégis ad, ad, magából a legtöbbet, létét, életét, illatát adja nekem, simogatom, mert tőled kaptam, rád gondolok és várlak-vágylak szakadatlan...