– Kérem a következőt!

– Adjon Isten, doktor úr! Jöttem, mert még mindig egy merő kínlódás az életem. Egész nap caflatok úgy negyven– ötven kilométert, mert nincs annyi erőm sem, mint egy beteg szúnyognak. Jut eszembe, már csak fél grammot bírok emelni, de ha egy motort varrnánk a hasamra, úgy az epecsatornámat egy katéterrel akkor indíthatnám, amikor akarom. Tetszik tudni, nem megy az epém a patkóbélbe, nem bírok enni és nem bírok emelni.

– Beszedte a felírt gyógyszert?

– Én be, kínomba, hogy nem bírok emelni, csak járkálni, a héten ki is festettem egy lakást.

– Na, de akkor maga bír emelni!

– Dehogyis bírok, doktor úr, a pemzlit viszi a fal, azt nem kell tartani.

– Felfelé mégis kell, sőt, húzni is.

– Sem felfelé, sem lefelé, mert tartja a fal.

– Tartja?! Ezen kívül, hogy telnek napjai?

– Hát, amikor otthon vagyok, fűtok egész nap.

– Kályhába?

– Abba.

– Ki segít a tűzrakásban?

– Áh, nem segít senki. Van egy kis kalapácsom, meg egy vésőm, és egész apróra töröm a szenet.

– De a véső meg a kalapács több mint egy gramm – mondta végtelen türelmet erőltetve magára Görög doktor.

– Annak nincs súlya, a kalapács estibe töri a szenet.

– De a vésőt is tartani kell és a kalapácsot emelni, páciens.

– Tessék megérteni, doktor úr, annak nincs súlya. Rendben, jó ember, akkor én felírok magának egy receptet.

– Majd eljön érte a húgom.

– Én odaadom most…

– Nem bírom én azt a nagy, nehéz papírt el.

– Ó, ó…Értem. Na, viszontlátásra, jóember.

– Isten megáldja, doktor úr.

A páciens az ajtóbol visszalépett és csak annyit kérdezett:

– Mit is akar nekem felírni, doktor úr?

– Hiperbenzanol metadomidot.

– Az nem jó, azt írja fel, amit a múltkor.

– De az egyszerű görcsoldó. Amiből kétszer egy felet kell bevenni.

– Én úgy ötöt–hatot bevettem evés előtt és úgy éreztem, kezdi meghozni az étvágyamat.

– Ám legyen, jóember – és doktor Görög szemrebbenés nélkül felírta a négy doboz placebot és átvette a vaskos borítékot.

– Akkor majd jön majd a húgom, elfuvarozni a receptet.