ét döbbenetes élménnyel búcsúzott a gyerekkor.

Világos volt, amikor felköltött anyám. Egész éjjel, lecsavart lánggal égett a petróleumlámpa.

-Virrasztottam – mondta később -, apád arra kért: „Ne fújd el, nekem már nem sokáig világít…”

Nagykiterjedésű, csupafű puszta. Határtalansága körkörös és az ég kékjébe vész. Meghitt otthonosság érzete tölt el; e helyen örökké szamárkóró terem, amott kikericsek, az Agyagosnál tenyérnyi nádas.

Szőrén ülöm a vágtató paripát, hatalmas tomporában micsoda erők! Versenyfutás? Gyorsabbak vagyunk a szélnél…

Minden átmenet nélkül, hirtelen lassul a vágta, előbb poroszkál, majd csak vánszorog a szürke.

Kúthoz értünk. A földön vagyok. Értetlenül nézem: ismeretlen kút az annyira ismerős pusztán. Hogy kerül ide? Mélyébe nézek: nem is kút ez, füvekkel, indákkal, mohákkal borított, víztelenül tátongó sötétség. Semmi nem figyelmezteti az erre járót a veszélyre…

Lovam erőtlenül rúg-kapál – ez már a vég! Magamban érzem, amint egyre fogy ereje. Bal kezemmel támasztom fejét, jobb kezemmel két értelmes szeme között a homlokát simogatom. Szempillái felnyílnak-lecsukódnak, hálát küldve küzdenek a halálos súllyal. Kínos tehetetlenség, annyira szeretnék valamit tenni érte… Megmenteni! Mondanám, szeretlek! Ne menj el. Ne még! A reménytelenség elfásít, letargiában, nyögni sincs erőm…

Sírok? A remegő orrcimpából az utolsó, gyenge lehelet-párák csapódnak arcomra:

-Sanyikám… Apa… Meghalt apa…

Szemem nyitom, s látom: fölém hajolva anyám beszél gyengéden, nagyon gyengéden.

Álomból ébredve, riadtan állok a döbbenetben: ez hát a halál?

Nézem a hozzám legközelebbiek egyikének viaszsárga arcát.

Moccanatlan-nyugodt.

Örökre.

Apám halálát nem sokkal megelőzte egy másik, szintén megrázó, negatív élmény.

Battonyai Gizivel aranyesőért mentünk a közeli erdőszélre, nagybeteg apámnak virágért. Gizi velem egyidős, a harmadik szomszédunkhoz, Skrob Bélához menhelyről kihozott, de helyes lány. Néha átjött hozzánk. Válogatva az ágak közt, egymáshoz értünk. Az érintéstől felvillanyozódva, erős vonzást éreztem iránta, látva: kedvesen beszél hozzám. De nem arra figyeltem, mit mond, hanem erős, meditálós gondolat tartott fogva: nem birtokolhatom őt teljesen. Azért nem, mert nem hallom hangját, ezeket a csodálatosnak képzelt légrezgéseket, amelyen egész lényének lénye játszik. A hangok világa nem lök-ránt hozzá a megingás pillanatában. De másokhoz sem!

Akkor, de máskor sem éreztem szánalmat, utálatot, netán sajnálatot magam iránt. Ilyen vagyok és kész!

 Ma már tudom, a vakság a tárgyaktól, színektől választ el, a mozgáskorlátozottság a tér uralásától, a hangok hiánya az emberektől.

Ráeszméltem ott, Gizi mellett a végtelen csendben: hiába vagyunk testközelben, hiába érzem illatát, bőrének melegét, leheletét, ahogy beszél hozzám, nem teljes a csoda, létem: elmondhatatlan árvaság. Ebben az árvaságban csupán a feszültség az enyém, ahogy igyekszem szájmozgásáról megérteni közölnivalóját. És ez a magam feszültsége olyan távolivá teszi őt! (A hang érzékletesebb, jobban emlékszünk rá, mint a látottakra, hiszen a hang óriási hatást gyakorol az emberre. Erre akkor döbbentem rá, amikor, hosszabb idő után ismerős jött hozzánk. Megismer, Erzsike néni? – kérdezte anyut. Anyám nézte, nézte, aztán azt mondja: sajnos, nem, de a hangja olyan ismerős!)

Éppen a hangok hiányából ismertem fel: más dimenzióban élek, küzdök, próbálom magam önmegvalósítani. Néha úgy tetszik, régi, őseim által hallottakat hallok vissza. Amikor ezen a dolgon rágódva, mélypontra jutok, azt mondom magamnak: feleslegesek a hangok, mert végső soron az élet dolgai sem fontosak. De tesszük a ránk szabottakat, mert tennünk kell!

Ez a felszabadító öntudat különös nyugalommal töltött el. A csendet pajzsként is használhatom – szóval nem sérthet senki! Jól megjegyeztem és – igyekeztem elfelejteni. Nem nekem találták ki a fejét homokba dugó strucc szerepét. Nem beszéltem én erről senkinek, ám egyik főnököm, a szolnoki Nyomdában, rátapintott a lényegre, mondván: ha nem akarod, hogy idegesítsen, egyszerűen elfordítod attól a fejed, aki beléd akar kötni. Rá sem hallgattam, mert hát ez a főnököm furcsa ember volt, ha telefonhoz hívták, ha ott csörgött íróasztalán, akkor sem vette fel soha a kagylót. Egyszer megkérdeztem: miért? Azt mondta: elvből. Ha valaki valamit akar, jöjjön ide, szereti látni az illető arcát, testbeszédét, amikor fontos dolgok kerülnek szóba.

Az erősek nyugalma ült arcán, mint apámén, amikor csonttá soványodott, áttetsző kezébe adtuk az aranyeső csokrokat. Itt remeg előttem az emlék káprázatában.

Itt jegyzem meg, játékokban, sportban mindig szerettem részt venni. Kezdetben kis nehézséggel jár a különböző játékok szabályainak értelmezése, betartása, de aztán lehet próbálkozni. Nem adhatja át nekünk senki, magunknak kell megszereznünk a tudást.

Amiről manapság sok szó esik: kisebbségi érzés, kirekesztettség – nekem ismeretlen fogalmak. Fogjuk rá, azért, mert amiről nem tudunk, az nincs, még akkor sincs, ha rajtunk történik meg.

Az őszinteség, az igazságérzet néha nagyon indulatossá tud tenni, haragudni azonban nem tudok. Természetem tartózkodó, sokszor szándékosan nem figyelek, nem kívánok tanúja lenni olyan dolgoknak, amik meghaladják ízlésem, tűréshatárom. Tisztában vagyok a viszonyok fontosságával-hiábavalóságával. Egy bot két vége. Iskolán kívül igazán kevés fiúval éreztem jól magam. Valamilyen okból közelebb álltak hozzám a többinél Varró Laci, Varró Pali, Horgos Jancsi, Mérész Misi, Vasas Jóska; ők a hallgatásukkal is „beszélni tudtak”.

Szerettünk a dűlőnkkel párhuzamosan elterülő, Telepi erdőbe járni. Sok mindent megfigyeltem, ha csak magamban jártam a fák közt. A hangulatok, amik ilyenkor betöltöttek, pótolhatatlanok. A tisztásokon a forró nyárban kellemes hűvösség, az összekeveredő zöld vegetáció bódító illata, a pillangók szárnyalása, az erdei állatok bizalmatlan jelenléte, várható felbukkanása. Különlegesen titokzatos hangulatot sugalltak a fenyves ligetek tűlevelei között megbúvó, váratlanul másik ágra röppenő éjjeli madarak. Barátom, bizalmasom volt az erdő, más csendje volt.

Eszembe jut, történt egyszer, két fiú összeszólalkozott azon, melyikük ismeri jobban az erdőt. Szó szót követett, így mesélte Mérész Misi, négy-négy gyerek csoportokba verődött, és megegyeztek: egyik vasárnap próbára teszik egymást, az egyik csoport elbújik, a másik csoport megkeresi őket. Úgy látta mindenki, most ki fog derülni, ki tud pontosabban mozogni az utak, ösvények, fák közti átvágások, talajviszonyok birodalmában. Könnyű lesz, gondolták mind a két csoportbeliek, hiszen úgy ismerték az erdő zeg-zugait, mint a tenyerüket.

A megbeszélt napon kimentek a csapatok, sorsot húztak, kik hunynak, kiknek jut a vadászeb szerepe. A hunyók bizony estig sem találták meg a bújókat! Késő délután már kiabálták befelé, a fák közé: Gyertek elő! Feladjuk! Kétségbeesett szavaikat elnyelte az erdő csendje, a rókák, őzek, fácánok riadt lapulása. Késő éjszaka, a szülőket felkeresve, derült ki az igazság: azok, akiknek el kellett volna bújni, ehelyett - amíg a másik fél becsületesen hunyt -, addig ők szépen hazaszállingóztak az egyik ösvényen. Tanulságos, bizalomerősítő történet. Életen át nem felejti okos ember.

Barta Kálmánt, gyakran láthattam a nagyszüleinél, vagy a szomszédba, nénjénél, Varró Jóska bácsiéknál. Úgy tizenhárom évesek lehettünk, iskolába menet eldicsekedett: ő is ír! Nagyalakú, spirálos füzetet vett elő táskájából s mutatta: Unatkozom. / Mit csináljak? – ennyit tudtam csupán elolvasni, mert dugta vissza a füzetet. Jó harminchárom évvel később, a megjelenést követő évben küldte el nekem első, verseket és műfordításokat tartalmazó kötetét. Jól esett a nekem ajánlott, rólam és családomról szóló szabad vers!

Kálmánról jut eszembe nagybátyja, Kőszegi Sándor. Jóvágású, értelmes parasztember, a tsz-időkben brigádvezető. Nagyon becsületesen végezte munkáját és igen csak haragudott azért, mert sem ő, sem mások gyakran nem találták az alkalmazotti vezérkart, ha ügyes-bajos dolgaik intézésére betértek az irodába; az elvtársurak a közeli kocsmában múlatták az időt.

Megunta egyszer a dolgot. Stráfkocsit s két embert az iroda elé rendelt, felpakoltatta az íróasztalokat és a kocsma elé vitette.

Mondanom se kell, lett aztán ribillió!

Az eset után leváltották, Tápiószecsőre helyezték, az ottani tagság pedig megválasztotta tsz-elnöknek.

További sorsáról Kálmán nagyszerű könyvéből, az Agglegénybefőttből olvastam.