– Szervusz, Tihamér. Mi a fenét csinálsz itt avval a sok fura cuccal?

– Szervusz, Fafej. Megyek át a lápon.

– Már ezen a nagy sárdagonyán, itt? Te hülye vagy, ezen még senki nem ment át élve!

– Ez a lényeg, Fafej, be akarok kerülni a Riccardók könyvébe.

– Az egy olasz könyv? Nem olvastam… Azt sem.

– Nem, tökfej! Ha valaki valami nagyot csinál, oda beírják.

– De te már csináltál nagyot. Olyan nagy disznóólad van, hogy csuda!

– Te, aki a Riccardók könyvébe bekerül, az híres lesz és sokan fogják ismerni.

– Tihamér, téged az egész falu ismer, sőt, még a szomszéd faluból is egy páran.

– Fafej, a Riccardósokat az egész világ ismeri!

– Oszt oda csupa olyan kell, amit még nem csináltak?

Mer akkor, miért nem csinálsz dióhéjból házat. Olyan se volt még...

– Nem hiába Fafej a neved. Az embernek önérzete is van, egy adott szintnél lejjebb nem süllyedek.

– Na, de Tihamér, úgy belefulladsz, mint a huzat… Mint a huzat.

– Tudok úszni. Menni már megyek gyerekkorom óta. Én átmegyek a lápon.

– De elnyel...

– Viszek oxigénpalackot is. Te, jut eszembe, hozd ide a csomagtartóból.

Eközben Tihamér magára öltötte a bolhapiacról szerzett gumiruhát és feltette a búvárszemüveget.

– A tappancsokat is hozd! – kiáltotta Fafejnek.

– Na, itt van ez a ronda nagy gázpalack, meg két bazi nagy lúdtalpkitét, mert betétnek nem mondhatnám...

Kicsinyeskedő pajtására már rá sem hederítve, Tihamér felcsatolta az oxigénpalackot, és fölvette a békalábakat. Elindult, mert ő optimista ember, sőt bátor, és kitartó is. Úgy a tizedik lépésnél már bőven térdig gázolt a lében. Húsz méter után derékig...

Tihamér kitartó ember! Akkor is átkel a lápon!

Már csak az orra látszott ki, aztán az sem. Tihamér ezt bekalkulálta, átran ment előre a nagy sötét latyakban. A lápnak alja van, ő ezt tudta… És mi az a négy kilométer? Az irányt megjegyezte, és süllyedése közben szorgalmasan és gépiesen ment, lábait emelgetve.

 Kicsit az zavarta, hogy ez nem olyan, mint a víz, így már nem volt biztos benne, hogy merre van a fent és merre van a lent... De ő átkel a lápon, mert céltudatos, neki nem elég az, amit a semmi, gyatra környezete nyújtott, ő sztár akar lenni, akiről beszélnek és híres, legalább, mint Libi a Bigyó– showból.

 Milyen érdekes érzés ebben a ragacsban, még jó, hogy itt ez a palack. Nem értette, miért süllyed még, de a cél elérésének vágya nála mindennél erősebb volt.

 Na végre, érzi az alját. Koppant egyet a feje az aljban, szorgalmasan ment ő közben előre, de most boldogság öntötte el, hogy tudja, merre van a fent, és merre van a lent. Kitartó gyaloglással talpra állította magát, úgy számította, a táv nyolcvan százalékát már megtette, így gyalogolt tovább a sűrű méz állagú habban. Érezte, hogy emelkedik, egyszer csak a feje a sáron kívül emelkedett. Ha a szemüvegét az iszap vastagon nem lepte volna be, már látta is volna a partot. Mikor derékig kint volt, letépte azt a fejéről és boldogan látta, hogy a barátja várja a parton. Kiért.

– De rendes vagy, hogy átjöttél a túlsó partra!

– Nem jöttem, innen indultál, és már hívni akartam a tűzoltókat, hogy mentsenek ki, ha még élsz.

– Te, hogy egy kiló dió?

– Nem tudom, megkérdezem az apósomat, neki van diófája.

– Sürgősen kérdezd meg, aztán szerezz egy diófaerdő– tulajdonost, mert veszek egy pár tonna diót.

– Te Tihamér, nem is szereted a diót, hogy fogod megenni azt a rengeteget?

– Rengeteg? Nem megenni akarom Fafej, kastélyt építek dióhéjból, azt nem csinálta még senki, és juszt is benne leszek a Riccardók könyvében, meg a Bigyó-showban. Megyek, kiszámolom, hány tonna dió kell. Na, menjünk haza, testvér.