A vallomás

Elmúlt a vizsgaidőszak, minden vizsgámat letettem a júniusi vizsgaidőszakban. Az indexemet hitelesítettem, becsomagoltam, és Nellivel, aki szintén letisztázta az évet, elindultunk a vonatállomásra, meg akartuk venni a jegyet. Pénzünk alig maradt, pedig nem azért, mert elherdáltuk, hanem mert az ösztöndíjat nem kaptuk meg. A salternál megkérdeztük, hogy mennyi a jegy Szabadkára és Kishegyesre. Sajnos nekünk annyi pénzünk nem volt. Most mit tegyünk, tanakodtunk. Mondom én, vegyük meg Szabadkáig neked, én meg Lovtyenácig. Erre sem volt elég a pénzünk. Akkor ha én Feketicsig megyek, elég lesz-e, kérdeztük a jegykiadót. Ránk nézett, megkérdezte, hogy mennyi pénzünk van. Mi egyszerre mondtuk ki az összeget.

 - Na, adjátok ide, amennyi van, mondta szerb nyelven, és itt a jegy Szabadkára meg Kishegyesre. –

Azt sem tudtuk, hogyan hálálkodjunk, mosolyogva mondta, hogy menjünk már, mert mások is jegyet szeretnének venni.

Hazaértem, már az ágyban volt az anyám meg a testvérem.

- Na, lányom, hogy sikerült a többi vizsgád? - kérdezte anyus, és várta a feleletem.. Közöltem vele, hogy minden vizsgám leraktam, de van egy baj. Én nem a főiskolába iratkoztam, hanem az egyetemre. Félve vártam a reakciót. Jogos lett volna a szidás, hiszen tudtam nehéz anyagi helyzetünket. Kicsit csodálkozva nézett rám az anyám, és nem szólt semmit. Kis idő múlva azt mondta, hogy nagyon örül az eredményemnek, de ne feledjem el, hogy az ösztöndíjat rendező szervhez el kell mennem, és meg kell mutatnom az indexemet, meg mondjam nekik azt is, hogy egyetemre járok.

 Úgy éreztem, hogy vagy tudta valakitől, vagy megérezte az igazságot az én anyám, csak arra várt, hogy én mondjam meg neki.

 Április elseje az egyetemen

Minden évben megünnepeltük április elsejét. Egymás számlájára találó, ugrató kérdéseket tettünk fel. Tanárainkról is szólt pár élc, majd este egy ilyen délután uán úgy döntöttünk mindannyian, hogy felmegyünk a várba, és ott folytatjuk a szórakozást. Volt fenn a várban egy helyiség, ahol a híres tamburazenekar játszott. Mi oda mentünk. Összeadtuk a pénzecskénket, vettünk két vagy három üveg ásványvizet, és élveztük Janika Balázs tambura-zenekarának szórakoztató zenéjét. A teremben persze mások is ültek, pénzes emberek, akik rendelték a nótákat, mi meg azon kaptuk magunkat, hogy együtt énekeltünk a zenekar tagjaival. Már elég későre járt az idő, a nóták rendelését nem fogadta Janika Balázs, hanem odajött az asztalunkhoz, és megkérdezte, melyik nótát szeretnénk elhúzatni. Mi megköszöntük az ajánlatát, mondván, hogy nekünk nincs pénzünk fizetni.

- Nem kell fizetnetek gyerekek, mi akarunk nektek játszani ingyen.-

Mi először csodálkoztunk, azután megörültünk, és hajnalig Janika Balázs vendégei voltunk. Csak nekünk játszottak, mi meg énekeltünk, énekeltünk, énekeltünk.