iroska vasúti megálló, Szolnok és Tószeg között a félegyházi vasútvonalon.

A megállóhoz közeli iskola mögött jókora telkeken a Balázs-tanyák; Gyurié és Lacié. Így emlegették a családban. A szokványos parasztházakhoz melléképületek, istállók, ólak tartoztak. Az épületek mögött kerítetlen kertek. Gazdáik: anyám unokatestvérei, László egyben keresztapja is. (Ecseki Polla néninek a két fián kívül, négy lánya volt.)

Anyám tizenkét évesen került a Gyuri-tanyára, mindenes cselédnek, de önállóan végezte munkáját.

A kertet konyhakertnek használták, zöldségféléket termeltek benne, a szomszédos Laci-tanyán gyümölcsöskert volt. Mezsgye választotta el egymástól a kerteket, végükben Szent Péter-szobor, s túl a láthatárba nyúló, jól termő, zsíros feketeföld: a Balázs-birtok. (Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében nem voltak magánkézben kiterjedtebb birtokok, mint az ország más területén, legfeljebb pár száz hold.)

Hat tehén, öt-hat sertés, ezekből kettő minden esztendőben hízónak befogva, baromfik számolatlanul, nos, ezek voltak tizenkét éves anyám kezeire bízva. Korán feküdt, korán kelt. Megfejte a teheneket, itatásnál tíz-tizenkét nagy favödörnyi vizet felhúzott a kútból. Ellátta a disznókat, a baromfiknak vetett magot.

Az előző esti és a frissen lefejt tejből, keresztapja segítségével a félnyolcas félegyházi motorral bevitt Szolnokra, s ott házaknál szétmért két vizeskannányit, hol egy, hol másfél-két liternyit.

Piroska gyéren lakott tanyavilág. Anyám nem ismert az ott élők közül közelebbről senkit. Nem volt barátságos, nem érdekelték ismeretlenek. (Így van ez Újszilváson is. Úgy vélem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom: ezért tudok keveset a környezetemben élőkről. Belejátszhat ugyan irányomban megnyilvánuló érdektelenség, nemhallásom, aminek következtében nem igazán ismerem ki az embereket, megváltoztatják velem beszélve gondolataikat, rejtik igazi természetüket. Anyám, amit hallott, elmondta, olykor kommentálta, ízlése alapján a történetet, szereplőt, aztán látszólag teljesen elfeledte. Soha nem hánytorgatta senki dolgát. Őt így kellett elfogadni, oroszlán-jegy, nagyvonalú, méltóságos lelkületű, mint a nyár közepe.)

Naponta főzni, egymagára, nem sok kedve volt. Ha megéhezett, leszelt egy jókora szelet házi kenyeret, megkente finom házi zsírral, s még a két kutyának is jutott belőle. Szalonna, tepertő – akkor még hűtőgép híján, zsírjában lesütve, sokáig zamatos maradt -, nos, ezek voltak fő eledelei.

Családunk tagjai nem igazán szerették egymást. Anyám ritkán látogatott „haza”, a Nád utcába. Bár szerette szüleit, testvéreit, igazságtalannak tartotta, hogy egyedül neki kell egy ballépés miatt a családi adósságot törleszteni. Bár nagyon szerette az állatokat, nevelni, gondozni is, áldozatos munkájáért valami ellentételezést csak várt. A nyolc hold földet, amiből jussolnia kellett volna törvény szerint, elárverezték. Juss? Kuss! Férjhezmenetelekor éppen csak azt engedték meg neki, hogy az udvaron álló, sárléces nyári konyhában húzzák meg magukat férjével. A ház kisszobáját inkább albérlőnek adták ki. De hát hová mentek volna? Zaklatták őket a kedves családtagok minden lehetséges módon, amíg szorgalmasan dolgozó, saját lakásra félrerakó férjével végzett a gyilkos golyó. A félrerakott Pengőket pedig elvitte az infláció, az új, „kemény” Forint.

Ez a szeretetlenség irányomban is hatott: nagynénjeim, mamám sosem vettek ölbe, szikrányit sem kényeztettek, pedig egyetlen fiúunoka voltam. Mamámnak még egy unokát adott a sors; vele, Marikával egy időben, már huszadik évem felé, közelebbi kapcsolatba kerültünk, leveleztünk. Sajnos a nagy távolság, s egyéb, múltban gyökerező problémák nem kedveztek kapcsolatunknak. Egyébként Marikának anyám a keresztanyja.

Segítőim sorából nem maradhat ki Marika két családja: Anti és Hugica. Túl a gyerekkori, szolnoki élményeken, melynek emléke az idő múlásával egyre fényesebb, közeli, baráti kapcsolat alakult ki, családjaikkal egyetemben.

Írni, olvasni, számolni tud anyám, pedig csak két osztályt járt. Azt hiszem, egyetlen könyvet sem olvasott végig, az ő igazi tanítómestere az élet volt. A képeket szereti nézegetni, újságokban, képeslapokban. Egy idő óta olvasásban látás-problémái akadályozzák és amúgy sem látta soha fontosságát a betűfalásnak. Szívesen hallgat rádiót és szereti, ha beszélgetek hozzá. Általam ismeri az írókat, költőket, műveiket, életüket. Büszke rá, hogy fia költő lett, de ez visszafojtott büszkeség – hiszen tudja, tapasztalja, a háttérben mennyi lemondással, milyen semmi megbecsüléssel jár ez a hivatás. A színes tévét naponta nézi.

1939-ben ment feleségül Jegesi Istvánhoz.

Hat évet éltek együtt. A Nád utcai tanyaépület udvarán álló, sárléces nyári konyhát lakták, télen, nyáron.

Férje halála után még két évig élt ott anyám.

Sokat emlegette negyvennégy háborús őszét, a szakadatlan esőzést. Nyáron az állomás terrorbombázásait, a kátránnyal bevont, lángoló barakkokból menekülő, égő katonákat.

A szomszéd tanyában, Ferenc bácsiéknál, albérlő lakott, ennek testvére Szijjártó Péterné, innen, az akkori Tápiógyörgye-Jegesből. Néha ellátogatott a testvéréhez, így ismerkedett meg anyámmal. Többször beszélgettek. Szijjártóné egyszer felhozta apámat. Nem hall, de jó munkásember. A mamával él, aki súlyos beteg, családjai közül senki nem ápolja, napjai vannak hátra…

Így került anyám 1947. májusában Jegesbe.

Két évre rá, csaknem napra pontosan, megszülettem.

Érdekes, titokzatos történet, amit anyám mesélt:

1945. februárjában már némileg konszolidálódott a helyzet, férjem a városi Kertészetben. Munkája a háborús években nélkülözhetetlen, ehhez igazolása volt a városi főkertész, Papp Dénes aláírásával, pecsétjével, és zöldtintás, cirill betűs, orosz városparancsnoki ellenjegyzéssel.

Az élelmiszerellátás akadozott, jegyre kaptunk élelmiszert, kenyeret. A kenyérből azt hiszem, napi fél kiló volt a fejadag. Sokszor két-három órát is várni kellett, sort állva, ha késett a kenyérosztó ember.

Nos, akkor februárban szól a mögöttem álló nő: mielőtt eljött, begyújtott a kályhába, öt hónapos a kislánya, ő azt megnézi, menjek el vele. Barna, sovány, középmagas nő, azelőtt se, azóta se láttam. Mondom: én nem megyek innen, mert nagyon sokan vannak mögöttünk, ha visszajövünk hátrakerülünk, vagy jut kenyér vagy nem… Azt mondja a sorban előttem álló: ha visszajönnek, beállhatnak a helyükre. Hát, ha így lesz, nem bánom, menjünk -egyeztem bele.

Közel lakott az asszony. Megnéztük a kislányt, tett a tűzre. Hozzám fordul, azt mondja, tud kártyát vetni. Én nem tudok pénzt adni – mondom neki. Adjak akkor kukoricát. Jól van – egyeztem bele. Mit akarhat? Nem értettem. Máig sem értem, miért engem szemelt ki jósoláshoz az ismeretlen nő! Valaki szólhatott neki? Mindegy. Elővette a kártyát. Kever, szétrakat, kirak. Azt mondja, halált jelez a lapjárás. Nem tudja pontosan kicsoda, de nagyon közeli hozzám. Úgy nyolc-tíz hónap múlva bekövetkezik a tragédia.

Újra megnéztük a kislányt, visszamentünk sort állni.

Kiváltottam a kenyéradagot, vittem Pistának a Kertészetbe.

Másnap vittem az asszonynak a kukoricát: soha nem tartoztam, nem tartozok senkinek!

Teltek a napok, hónapok. Karácsonyra készültünk. December 23-án, soha nem felejtem el, kora reggel ugat nagyon a kutyánk. Kinéztem, látom, a gátoldalon jön le tanyánk felé a vízhordó gyerek. Pistával dolgozott, ismertem látásból. Kiabál a tanya felé: Jegesi Istvánnét keresem! Kimentem, mondom: én vagyok. Azt üzeni a főkertész úr, mondja izgatottan a gyerek, azonnal jöjjön a Kertészetbe! Pista bácsit agyonlőtték!  A főkertész úr két nyomozóval járt a helyszínen. A holttestet a hullaházba vitték.

A Vártemplom mellett lakott a főkertész, odamentünk. Nála volt a két nyomozó, ideadták a halottnál találtakat: két jegygyűrű, arany fülbevalók (magánál tartotta, nehogy tőlem elvegyék), zsebórája, táska, kerékpár…

Papp Dénes szerette, becsülte Pistát. Intézkedésére a város temettette, díszsírhelyre. Részemre kijárta a legmagasabb kegydíjat, amit pár évig a Városházán kaptam kézhez, havonta, gyalogoltam Györgyére, utaztam Szolnokra. Később a Nyugdíjintézet folyósította.

A holttesten hat golyó ütötte seb, egy halántékon hatolt be, a többi elől, szívtájtól le, hasig. A legalsó golyó csak félig, apád látta, elhoztam. Végül valaki ellopta.

Pista temetésekor vitték a hullaházba Sándor bácsit, anyám bátyját. Így aztán Pista temetésén sokan ott voltak a családból.

(Mit hoz az élet! 1975-ben a Kertészet helyén épült fel az új Nyomda. Ott dolgoztam, míg vissza nem hívtak a Május 1-úti üzembe, csoportvezetőnek, de ezután is gyakran visszatértem az új Nyomdába, ha sok volt a munka. Megszállt a vízió: anyám férjének halála… ezen a területen… Tudtam: utoljára száraz tésztát evett, bögréből. Az a verzió járta: fenyőfát követeltek tőle, karácsony közelgett, de miután ezt ő megtagadta, rálőttek az orosz katonák a szomszédos laktanyából, de lehet, a Zagyva-gát felől. Nyulas is volt a Kertészetben, István a nyulakat szerette, gondozta, őrizte… Bennem munkálkodó sejtelmeknek jártam utána, ebédszünetekben, bejárva a Nyomda területét: ráérzek-e a pontos halálhelyre? Ahol elesett, elvérzett. Tudok parajelenségekről, de, úgy látszik, ez nálam nem működik.)