Az első nap az egyetemen

Bejött Penavin tanárnő, és az volt az üdvözlés után az első kérdése, hogy van-e közöttünk olyan hallgató, aki nem tud magyarul. Én persze hallgattam. A nevemből ítélve rám gondolt a tanárnő, mivel Markovity Radmila a magyar tanszéken kicsit furcsának tűnhetett neki. Erre jelentkezik az egyik lány, hogy ő szerb nyelven fejezte be a középiskolát. Nelli meglökött,- Ez téged keres-súgta a fülembe. - Én tudok magyarul, álljon fel az, aki nem tud -, feleltem neki.

Az első vizsga

Telt-múlt az idő, elérkezett a vizsgaidőszak. Tanultunk mindannyian a barátnőimmel reggeltől jóformán reggelig. Az első vizsgám B. Szabó György tanáromnál volt, aki amilyen alacsony volt, meg élvezetes volt hallgatni az előadásait, attól ezerszer szigorúbb volt a vizsgán. Ott álltunk az ajtóban, ki volt tűzve a névsor. Uram Istenem, az én nevem volt az első a listán. Odafordultam drága barátnőmhöz, Nellihez, és ijedten azt motyogtam, hogy én nem megyek ki a vizsgára elsőnek, az biztos. Közben kinyílt az ajtó,

a nevemen szólított Penavin tanárnő, én hátrálni akartam, Nelli grabancomon ragadott, és belökött az ajtón, mondván, hogy itt van e. Majdnem az orrommal töröltem a padlót, úgy vonultam be a bizottság elé. Még ma is tudom, hogy Janus Pannoníus egyik versét kellett elemeznem, a munkánkat már átadtuk mindannyian előre, most szóbelizni kellett.

Elolvastam a verset, ránéztem a tanáromra, aki lebiggyesztette ajkait, és azt mondta, hogy most úgy olvassam el a verset, hogy azt mindenki megértse. Én is megértettem, hogy hangsúlyozva, szinte szavalva kéri az olvasást. Amikor végig olvastam a verset, én úgy éreztem, hogy egészen jól ment, mire tanárom dícséret helyett azt mondta, hogy ha harmadszor is elolvasnám a verset, akkorra egészen jól megértené mindenki. Sinkó Ervin, mindannyiunk kedvenc tanára, mosolyogva rám nézett, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, igazán jó volt hallgatni a szavalatom. Mikor megkérdezte B. Szabó György hányban írta a költő ezt a verset, magam sem tudom honnan vettem, de villámgyorsan kimondtam egy évszámot, bólintás volt a válasz, a többi már ment simán. Mikor kimentem, megkérdezték, hogyan folyik a feleltetés, azt mondtam, verset szavalj ahogy csak tudsz, a többit nem tudom, de én félek, hogy megbuktam. Az egyik hallgató megkérdezte tőlem, hogy mit mondott a vizsgáztató tanár. Azt mondtam, hogy semmit sem azon kívül, hogy elmehetek, küldjem be a következőt. Akkor letetted a vizsgát, mert az a szokása, hogy végighallgat mindenkit, de ha elégedetlen, azzal bocsátja el a vizsgázót, hogy találkozunk őszre. Nelli még nem volt a sorban, valahol a közepe táján szerepelt. Odajött hozzám, nevetett, és azt mondta, hogy van számomra még egy meglepetése azon kívül, hogy belökött a vizsgáztató bizottság orra elé. Itt van az anyám, vár engemet a parkban, mert ő megírta neki, hogy milyen gyáva nyúl vagyok, képes leszek nem kimenni a vizsgára, de addig nem jelentkezik nálam az anyám, míg át nem estem a vízkeresztségen, nehogy még idegesebb legyek. Nagy örömmel mentem a parkba, ahol az anyám is szívszorongva várt. Megörültünk egymásnak. Még mindig nem mertem elmondani neki az igazat, hogy négy év lesz a kettő helyett. Együtt töltöttük a nap nagy részét. Hozott anyus kalácsot, ennivalót, libamájpástétomot, amit imádtunk a barátnőimmel. / Szegény testvérkém egyszer megkérdezte anyust, hogy a mi libáinknak nincsen mája  /.Jól esett, hogy az anyám ott volt testben, lélekben  mellettem, és biztos küldte a pozitív sugarakat nekem.