Minden olvasás pedig – még a legalacsonyabb indokú is – érintkezésbe hoz az emberiség nap alatti sorsáról alkotott hátsó gondolatainak szélesen folyó árjával.

Ez a lényeg. A szerencse és véletlen és a vakeset formátlan zűrzavara alatt, az értelmetlen lökések, jelentőség nélküli zökkenések, durva perpatvar, a végtelen undor, a kimondhatatlan összeütközések alatt, a tűrhetetlen egyhangúság és sivár pusztaságok alatt ott terül el örökké, szélesen és halált nem ismerve, senkit vissza nem utasítva, mindenkit szívesen látva, a könyvek határtalan óceánja.

Itt érnek beteljesülésükhöz emberi szándékaink, győzetnek le nagyszerűen, hősiesen, dicsőségesen emberi törekvéseink. Összegyűlve, elkeveredve, szétszakadva, felemelkedve és lezuhanva, mint a hatalmas tenger hullámai és fodrai, itt gördülnek előre fajtánk összes filozófiái, megváltásai, reménytelen reményei, magukkal víve az emberi gondolatokat az ismeretlen kozmikus jövendőbe. A legszegényebb, legvaskosabb, legmelodrámaibb, legsekélyebb könyvekben van valami, valamilyen színárnyalat, valamilyen lényeg, valamilyen célzás a korok bölcsességéről, mely az áradatba olvadt.

A könyv ésszerű tiltakozásunk az ésszerűtlen ellen, könyörületes tiltakozásunk a könyörtelen ellen, eszményünk a világ realitásával szemben, az ember szava a kozmikus némaságra, életünk a planetáris halállal szemben, kinyilatkoztatásunk a bennünk lakó Istenről, válaszunk a nélkülünk élő Istennek. Aki csak valaha könyvhöz ért, nem „egy embert” érintett, hanem az Embert. Az ember síró, nevető és író állat. Ha az első Prométheusz ánizs-szárban hozott tüzet az égből, az utolsó könyvben viszi vissza.