A veríték hidegen folyt hátamon, a félelem bilincsbe szorította minden érzékszervemet...az álom keményen,durván lefogott, nem engedett, éles kősziklák közt, viaskodó, lángnyelvet, tüzet hányó sárkányt próbáltam kivédeni, arctalan, testetlen, lelket rabló démonokkal viaskodtam... tudtam, hogy álom, napközbeni lefojtott indulataim, elfelejtett, meg nem tartott igéreteim, hamis álmaim, az adott szó erős erejével szíven ütve visszatérnek, hogy behajtsák igéreteim, rossz szokásaim a sarkamban lihegtek, menekültem volna, éreztem, hogy lehetetlen, általam megbántott emberek léptek elő a sziklák mögül, vádló, keserű tekintettel, egyszer már elhangzott párbeszédek visszhangzottak a térben kijavíthatatlanul, törölhetetlenül.. hamisságok gyűrűjéből kitörtem az álom mégsem engedett, lefogta tudatom, érzekeim kiélesítve, szó szerint verítékben fürödve kényszerítettem magam az ébredésre, a szívem hangosan zakatolt, a kusza körvonalak helyreálltak, az álomfogót néztem, ahogy szinte beszívta, begyűjtötte a sok kiengedett rossz-gonosz álmot, a démonok belegabalyodtak az útvesztőbe, a félelem fent akadt.. az apró tollpihéken csendben csúsztak le álmom apró, jó darabkái... az eső halkan kopogott az erkély korlátján, hűvös, megnyugtató tavaszi szél mosta ki belőlem lényem rosszabbik felének ijesztő kipárolgásait... szerettem volna hozzád bújni, mint már annyiszor az elmúlt hetekben, és minthogy nem lehetett magamba bújtam vissza, gombóccá hajtogatva magam, csókod idéztem, hogy ne féljek, bátorító-félő-kérőn súgtam a szélnek titkaim...