" Angyalok hordtak hosszú, nagyon hosszú ideig angyalok hordoztak a tenyerükön, harmincöt-negyven éves koromig. Akkor kezdtem tudatos lenni, és elhagytak az angyalok. Vagy én nem tudok eléggé figyelni rájuk?Igaz, néha még látom őket, de most már a formájukat, a lényegüket. Kívülről. Egy-egy pillanatra. Akkor sohasem láttam őket, mert bennem voltak. Illetve egyszer, hároméves koromban láttam, hogy egy angyal benézett a felső ablakon." /Polcz Alaine/

A kelő nappal együtt keltem, ültem egy felhősávon, Hajnal könnyű, szín-palástját borította rám, borzolta hajam hűvös-tiszta halnali szél...Szomorúság ült szememen, könnyű bánat-felhő szívemen, angyalszárnyam szétterült mögöttem, néha egy-egy kósza angyal-toll hullt alá tétován, hűvös hajnali szél repítette szerteszét. Szomorú angyal voltam. A várakozás feszültségét Hajnal csókjával enyhítette, majd álmosan húzta magára felhő-takaróját, búcsút intett, lepihent.. Néztem a tájat, a városszélt, hangulat-töredékeket illesztgettem, a bohó, üde Május virág-koszorúval fején, tavasz illattal ölelt át, súgta a dicső, virágszirmos szerelem igéretét, hiányod kézzel foghatón állt mellettem, Május hamiskásan bőröd illatát dobta felém, szerettem volna hozzád bújni, kisimulni..

Fénypompával a semmiből Iloár, segítő, védő angyal-testvérem lépett mellém, aurája ragyogott, angyalszeme megvigasztalt, puha mosollyal nézte, majd simította végig angyalszárnyam.-Angyal lettél-súgta gondolataim közé, sugárzott, fény-lény lett újból, nyomában tisztaság, fehér fény-érzések maradtak csak. Szomorúságom elillant, a bánatfelhő tovaszállt, a tiszta reggeli levegőben kuszán tapogató nap-karmocskáknak súgtam: -Várlak...- és a várakozás szétúszott a tájon, beleolvadt a felhők szürkéjébe, a virágok színébe, a madarak csipogásába, a fű zöldjébe, a várakozás beleégett bőrömbe, szívembe, itt van velem, bennem.. angyalszárnyam megráztam, szívem csitult, súgtam újra: -Várlak.. gyere hozzám, hogy érezz-érezzelek...