Hat lépés alatt mattot adtam Nicunak. Nagy hóhányó volt ez a dobrodzsai gyerek, kicsit minden hájjal megkent, olyan életművész–féle a kategóriájában, már amennyire ott egyáltalán ez lehetséges. Mindig fülig száj, cseles és humoros.

 Az, hogy a napja abból állt, hogy reggel hattól este nyolcig gürizett, nem borította ki, sőt, élvezte. "Főnökünk" volt, traktoros.

Szalmát báláztunk, egészen "ipari" módszerekkel. A traktor után a bálázó, mögötte az utánfutó. Ionicannal, egy nyeszlett, beesett vállú, beesett mellű oltyán sráccal felváltva húztuk, illetve raktuk csomóra a bálákat.

 A tizenkettőtől egyig tartó sziesztánkat ebédelés és poshadt víz vételezése után – a rekkenő hőségben – a traktor alatt áthevertük.

 Az első nap után Nicu bemutatkozott.

 – Nicu Matac.

Mi egyenként Ciulpa Ioan, illetve a neki elsőre nem teljesen világos Boér Péterként válaszoltunk. Feltehetően életében nem találkozott magyarral, tartottam a fogadtatástól. Semmi! Csak órák múlva, miután

kiderült, hogy váradi vagyok, illetve a beszédemen is érzékelhetett valamit, kérdezte meg, hogy "csak nem magyar vagy?"

 – De!

Ennyivel a témát ki is merítette, mákszemnyit sem zavarta, sőt, én voltam a kedvence.

 A nap monotonitásában gyakorta kért, hogy énekeljek neki magyarul. Mikor tehette, egy butykos pálinkát is hozott, hogy "jobban tudjunk pihenni". Néhány évvel volt csak idősebb nálunk, de négy gyermekről kellett gondoskodnia.

 A legnagyobb tizenegy éves volt. Korán nősülhetett, bár, ez nem zavarta őt a női nem csodálatában.

 Egy reggel ideszól.

 – Petrica – merthogy így nevezett, a Péterrel nem boldogult –, látod ott azt a sárga hajú csajt?

– Látom, Nicu. Mi van vele? – jojókázott a szemem utána.

– Bent voltam vele a tengeriben, mindenhol olyan sárga a haja. Megvolt nekem. Tetszik?

– Mi az, hogy!

– Szóljak neki az érdekedben?

– Na, de Nicu, ha csaj kell, majd szerzek magamnak.

Nem firtatta a témát, én meg egész nap azon gondolkodtam, hogy normális vagyok én? Visszatérve a sakkhoz, aznap, a szünetben nem aludtunk, nem a Dunán voltunk, hanem egy ártéri erdőtincsben, ami pár méterrel a szélétől úgy nézett ki, mint egy valódi, hatalmas erdő, öreg, mohás fatörzsekkel, ott sziesztáztunk.

 Valahonnan előkerült egy sakktábla, és ez az eszes, négy elemis fickó végigvert mindenkit.

 Elemében volt. Én meg, mint láthatatlan, elhevertem valahol kissé távolabb, már csak azért is, mert a sakktudásom csak minimálisan haladta meg a lépések ismeretét. Sose szerettem direkte lebőgni.

 – Petrica, tudsz sakkozni?

– Naná, hogy tudok.

– Gyere egy partira.

– Aludnék, Nicu.

– Ne csináld már, mondom, gyere. Feltápászkodtam és odamentem –, mint említettem –, hat lépésből mattot adtam neki, soha nem láttam olyan iszonyú dühösnek, önérzeteben széttépettnek, meggyalázottnak az első hetekben, mint akkor.

 Prüszkölt. Visszavágót követelt. Én marha – kicsit elszemtelenedve – elhittem, hogy tudok sakkozni, és ráálltam.

Három lépesben kinyírt. Harsogva röhögött.

– Te, ugye, te nem tudsz sakkozni?

– Már hogyne tudnék, az előbb vertelek meg, nem? – kacsintottam rá. Legalább úgy tudok, mint ahogy a feszítővasat ismerem.

 Történt ugyanis korábban, hogy traktorlepukkanási eset adódott fel. Elküldött a feszítővasért a szerszámos ládához.

 Miután a szerszámok neveit ismertem, kizárásos alapon odavittem neki valami mást. Miután ez háromszor ismétlődött meg, rámnéz, és kérdez.

 – Petrica, te nem tudod, mi az, hogy levier(feszítővas)?

– Mi tagadás, Nicu…

Egy órán át mulatott… És persze leesett neki, hogy én ezt a kis metaforát a sakktudásomra vonatkoztattam. Még vagy fél órán át rimánkodott, egy becsületét megmentő harmadik játszmáért, de én értésére adtam:

 – Nicukám, így egálba vagyunk – kacsintás. Ő is kacsintott egyet, és mint jó katonák, teniszcipőben, fürdőgatyában és katonasapkában indultunk bálázni.