A kosárlabda

 Annak ellenére, hogy alacsony termetű vagyok, a generációs kosárlabda csapatnak tagja voltam, persze a magyar tagozatokénak. Iskolabajnokságot szerveztek a tornatanárok. Én is benne voltam a csapatban. Mindenki tudta, hogy sérült térddel játszok, mert erősen fáslival elszorítottam, ugyanis az orvos megtanított hogyan kell elkötni a térdemet arra az időre, amíg a pályán vagyok. Az ellenfél csapatában az, akire engem állított a tanárnő, sehogyan sem tudott elmenni mellettem, erre elvetette magát, elkapta a fáslis lábamat, és meg akarta rántani, de én ráéreztem szándékára, és pillanat alatt a földön voltam, így nem rántotta ki a térdem a helyéből. Engem sem kell félteni. Úgy éreztem, ez már gonoszság volt, és nem a játék hevében akaratlanul adott ütés vagy összeütközés. Legközelebb mikor nálam volt a labda, ő meg szorosan mellettem szaladt fél lépéssel azért mögöttem, a könyökömmel tiszta erőmből hasba vágtam. A bíró ott állt pár lépéssel tőlünk, mindent látott, a fütyülő a szájában volt, én meg ránéztem, rákacsintottam mosolyogva, ő is elnevette magát, kiesett a fütyülő a szájából, és nem ítélt büntetést ellenem. Mikor vége lett a mérkőzésnek, odajött hozzám, és azt mondta, hogy te kislány, így még senki sem ejtett át engem bíráskodás közben. Ne félj, megjegyeztelek, fenyegetett meg az ujjával, és nevettünk mindketten. A tanárnőm meg csak csóválta a fejét. Végül is, ha belegondolok, igaza volt, sportszerűtlen voltam.