Lassan végleg elgörbül előttem az idő, és hamarosan eljön az a nap is, amikor az én képembe is belevigyorog a Kaszás: „Készülj, barátom, nincs több dobásod, eleget éltél már. Te már túlléptél a nyolcadik ikszen, az pedig nálatok, magyaroknál túl nagy luxus egy férfi életében. Hetvenen túl nálatok minden férfi számára ajándékok a már meglévő esztendők, te, barátom, ezt az ajándékot már tíznél több esetben is megkaptad. Most azonban nincs több halasztás, velem kell jönnöd!” Mivel a tisztelt Kaszás úrnak csak a mesében lehet nemet mondani, nekem is vele kell mennem, és nem lesz több haladék, ezen még az sem segít, hogy világéletemben agyafúrt fickónak tartott mindenki. Annak tartott az apám és az anyám, bár ok ezt az agyafúrtságot most se megerősíteni, se cáfolni nem tudják, lévén, hogy mindannyian kiköltöztek már az emberi élet békebeli legvégső lakhelyére, a temetőbe. Azért békebelit mondtam, mert ki tudja, kinek hol rágta szét a sebtében összedrótozott sírkeresztjét a szél és az eső, a hóvihar és a fagy... Most is mi lehet abban a szerencsétlen Boszniában... hogy mennyi ártatlan emberi életet oltott ki ottan a harmadik balkáni háború... No de nem kalandozok el most már másfelé, nem akarom, hogy ez a visszaemlékezés átváltozzon afféle vénemberes fecsegéssé. Mert... én kimondom akkor is, ha a tisztelt olvasó kinevet érte, hogy... hát ne is mondjam... szellemileg is, fizikailag is épnek tartom még magamat, és vénember létemre is eszembe jutnak még a menyecskék. .

Évek óta egyedül élek, csak egy gyereket adott az Isten, az is disszidált még kezdő diplomás korában, szegény feleségem pedig már több, mint nyolc esztendeje meghalt, magam vagyok tehát, egyszál magam. Rokonaim ugyan vannak a faluban, de hát manapság csak a vastag pénztárca az igazi rokon, a pénzt, a gyarapodási lehetőséget hajszolja mindenki, a magamfajta öreggel nem törődik senki. A fiatalja azért nem, mert nem ér rá, az öregje meg azért nem, mert maga is segítségre szorulna, ki várhatja el akkor tőle, hogy maga járjon el a rokona küszöbeit koptatni. Mióta megözvegyültem, egy-két esztendő elteltével kikezdtem ugyan néhány magamnál jóval fiatalabb menyecskével, de hát öreglegénynek nem való a május, no meg ha való lenne is, akkor is csak a vagyon kellene, azért meg ugyebár, ne nősüljön meg az ember. Látok elég sok olyan vén trottyos öreget itt a faluban, aki elunta az özvegységet, és odavitt a házához valamelyik másik faluból egy magánál jóval fiatalabb menyecskét. Meg is voltak azok két-három évig, de közben felélték a vagyont, és mindjárt vége lett az öregkori másodvirágzásnak... Az ilyen vén szatyrok aztán most vagy úgy élnek, mint a kutya a kútban, vagy gyorsan kivitték őket a temetőbe: azt mondom én, hogy még ők jártak jól, nem azok, akik a második asszony örökös károgása miatt kussolhatnak egész nap, csontra-bőrre lefogynak, és haláluk előtt úgy kiszáradnak, mint a karóba húzott varjú...

Hát nekem ilyen sorsot ne adjon az Isten, és voltam is olyan okos, hogy ne a magam kárán tanuljak... No de megint messze elkalandoztam az eredeti tervemtől, ismét csak fecsegek szaros vénemberek módjára, pedig azzal a szándékkal ültem le ide az asztalhoz, hogy most, halálom órájának közeledtével, visszapergessem az utóbbi, majdnem ötven esztendő, lassan összegubancolódott szálait. Ezt most nekem kell megtennem, nem él már Dobozy Imre, hogy életem eme nagyobbik szakaszát regény formájába öntse, nekem kell megtennem helyette.

*A novella alapjául szolgáló A tizedes meg a többiek című remekmű a magyar filmtörténet legmaradandóbb alkotásai közé tartozik. 1965-ben rendezte Keleti Márton, Dobozy Imre azonos című regényéből. Szelei Béla novelláját a filmből vett képekkel illusztráltuk.

Regényt természetesen nem írok, nincs énnekem ahhoz meg a tehetségem, én regényt még akkor se írnék, ha jól tudom, kedvenc újságomból, a Szabad Földből, hogy ebben az országban, már hosszú évek óta tízezrével vannak a mániákusan írogatni szándékozók, az is ír itten, aki tud, meg az is, aki nem. Ez még nem lenne baj, az ocsú mindig könnyen elválik a búzától, de az már baj, hogy valóban tehetséges fiatalok nem jutnak publikálási lehetőséghez. Itt, kérem szépen, ha a könyvtárunkba bemenve kezembe veszem bármelyik szépirodalmi folyóiratot, kinek a nevét olvashatom benne: Eszterházy Péterét, Tandori Dezsőét, Zalán Tiborét, Veress Miklósét. Jó, jó tudom, hogy nagy nevek ők, nekem, a szépirodalomhoz keveset értőnek is tetszenek az írásaik, de tessék mondani, ha mindenhol ezeket a nagy neveket futtatják, akkor hogyan futhat be manapság a kezdő? Talán valamiféle pályázaton? Ott aztán nem, mert ott is vagy ők, vagy a hozzájuk hasonló nagy nevek a nyerők. Szerencsére az én számomra ez nem életbevágóan fontos kérdés, nekem igazán mindegy, hogy melyik pályázatot ki nyeri. Mindez csak azért jutott most eszembe, mert éppen tegnap láttam a könyvtárunkban egy újabb szépirodalmi pályázatot...

Nem vagyok meggyőződve, hogy énrólam írta-e Dobozy Imre annak idején a nagy sikert arató könyvét, mert ilyet teljes bizonyossággal csak olyasvalaki állíthat magáról, mint az ormánsági pap, akit oly nagy élvezettel hallgatott végig az én legkedvesebb regényemnek, a Talpalatnyi földnek az írója, Szabó Pál.

Az a pap rögtön tudta, hogy kiről mintázódott a Papok, vasárnapok főhőse, hiszen Szabó Pál bácsi a beszélgetésük végén azzal köszönt el tőle, hogy „Pajtás, én téged megírlak. Engedd meg, hogy megírjalak.” Dobozy Imre nekem nem mondott efféléket, de a filmet látva tüstént az a benyomásom támadt, hogy a főhős én vagyok. Ez persze nem biztos, számos ilyen agyafúrt katona próbálta az életét a lehető legváltozatosabb módszerekkel a németeket és a nyilasok által az orruknál fogva vezetett magyar tiszteket átverve, megmenteni, de én is akkor magamra vettem az egész mesét, és örültem is neki meg nem is. Örültem azért, mert legalább ez a történet is bebizonyította a magyar ember életrevalóságát, és mérges voltam azért, mert nemigen gondoltam én arra, hogy az én akkori cselekedetem bárki számára is érdekes lehet, nem kellett volna azt megírni. De ez még nem bosszantott nagyon, ez még csak hagyján. A film levetítése után azonban sorra átjöttek hozzám az akkor még élő, velem egyívású öregek, és le nem szálltak rólam hosszú időn keresztül, mindig meséltettek, mindig ugrattak valami miatt, a legtöbbször azért, hogy semmiféle nőügyről nem esett szó a filmben, ez pedig nem igaz, mert ok mindig is tudták rólam, hogy nagy kanfuter vagyok. Lehetetlen, hogy valami szoknyába ne botlottam volna bele a viszontagságos menekülésem közben, és hogy amit az író nem mondott el rólam, azt legalább most mondjam el én... Képzelhetik, hogy az asszony előtt milyen kínos lett volna ez a dolog, mert így még akkor is tagadni kellett volna, ha tényleg ágyba bújtam volna valakivel, de hát sajnos azokban a nehéz napokban nem volt időm ilyesmire...

Nehéz napok... jó, hogy eszembe jutott ez a kifejezés, mert így most már tényleg vissza tudom a gondolataimat terelni azokhoz a tényleg emberpróbáló napokhoz. Ha az emlékezetem nem csal, az író ott hagyta abba a regényét – a film megtekintése után azt is elolvastam –, hogy rohanok a társaim után: várjatok meg, fiúk, éppen az eszeteket hagynátok itt? Már pedig itt hagyták az eszüket, mivelhogy a derékig érő hóban nem tudtam utolérni őket. Többé nem hallottam róluk semmit, így csak elképzeléseim lehetnek arról, hogy mi lett azóta belőlük... Az inas bizonyára keresett magának egy valamilyen oknál fogva még itt maradt arisztokrata családnál egy komornyiki állást, és aztán, amikor az elvtársi világ végleg az arisztokrácia nyaka köré hurkolta a kötelet, a gazdáival együtt disszidált valahová. Nem tudom, hogy hová disszidálhattak, de valami azt súgja nekem, hogy Amerikába biztosan nem...

A kommunista katonaszökevény bizonyára megtalálta a helyét a mi új, demokratikus hadseregünkben, és bizonyára gyorsan karriert csinált. Ebben a karrier-csinálásban teljesen biztos vagyok, abban viszont nem, hogy ez a karrier maradhatott Rákosi személyi kultusza idején is. Ez a fiatalember túlságosan is becsületes volt ahhoz, hogy szembeköpje azokat az eszméket, amikben a háború alatt olyan nagy fanatizmussal hitt... Nem, ezt nem tudom elképzelni róla, így azt gondolom a további sorsáról, hogy vagy időben kirúgták a hadseregből és sikerült neki egy másik foglalkozásra átnyergelni, vagy... vagy a nagy tisztogatások során ot is kinyírták, mint a magyar nép ellenségét.

A másik két katonaszökevény ügyét tiszta sornak vélem: ok hazamentek a falujukba és gazdálkodni kezdtek. Földet kaptak, mint sok százezer sorstársuk, és tőlük is visszavették a földet, mint szinte minden sorstársuktól. Ám azt nem hinném, hogy a kolhozba is beléptek, nem: ok inkább azok létszámát gyarapították, akik az iparban kezdtek új életet. Hogy milyen lett az az „új élet”, azt minden harmincon túli ember tudja ebben az országban, munkásszállásokon nyomorgó vagy a fekete vonatokon bumlizó, családokat szétzüllesztő új élet...

Grisa ügye tiszta sor: ő, ha túlélte a háborút, hazament és hivatásos katona lett, mint több millió társa. Piros könyvet váltott, és eljutott a tiszthelyettesi karrier végső határáig. Ő nem nyomorgott, abban az országban mindig is nimbusza volt a katonáknak, őnekik nem kellett nyomorogniuk, ok mindig megkapták a maguk nagy karéj kenyerét. Nem tudom, ide vezényelték-e ötvenhatban... Nem valószínű, mert úgy emlékszem, szibériai orosznak mondta magát, ide azokból nemigen küldtek Hruscsovék egyetlen orosz katonát sem. De ha mégis lett volna, akkor nemigen tudott volna lelkiismeret furdalás nélkül a pesti utcákon a rosszul felfegyverzett, igazságtalanul nyomorított lelkű, független országot akaró emberekre lövöldözni... A prágai bevonuláskor lehet, hogy ott volt Grisa, oda úgy hallottam, az ország minden részéből vezényeltek csapatokat. A prágai bevonulás ügye a Grisához hasonlókat nemigen izgatta: ok biztosra vették, hogy ott a szocializmus ügyét kell rendbe hozni, honnan is tudták volna, ezek a despotizmusban felnőtt emberek, hogy éppen egy emberarcú, még alig csírájában lévő ügyet taposnak el?

Az afganisztáni bevonulást Grisa már mint nyugdíjas érhette meg. Szerencséje volt ezzel: semmi biztosíték nincs arra, hogy olyan vakmerő katonát, mint ő, nem a sok ezer sebtében összetákolt koporsó egyikében

hozták volna haza. . .

Nem tudom, él-e még ez a melegszívű, csupa lélek orosz ember. Ha él is, elborzadva. Sinkovics Imre a film főszereplője nézheti, mi lett a hajdani dicsőségből. Elborzadva és éhezve várhatja a halála óráját, mert arra semmi reménye nem lehet, hogy az ő életében ott rendes kerékvágásukba térjenek a dolgok...

A báró úrról a legnehezebb beszélnem. A báró úr – aki ott a hadseregben csak zászlósi rangban szolgált – olyan kacifántos névvel rendelkezett, hogy azt már az utolsó találkozás után egy-két hónappal elfelejtettem / elfelejtettem a többiekét is, de azokét csak mostanában, a vénemberkor küszöbét elhagyva/. Nos, igazán nem tudom, mi is lehetett a báró úr sorsa ebben az új rendszerben. Lehet, hogy nem várta be a még rövid életű koalíciós korszak megszületését sem, és sok hozzá hasonló arisztokrata társaságában kiszökött először Németországba, majd onnan valamelyik dél-amerikai országba. De az is lehet, hogy Ausztráliába vagy Új-Zélandba ment, azt azonban biztosra veszem, ok se igen választották a főnemesi előjogokat oly semmibe vevő Egyesült Államokat. Ha így történt, akkor ez az én báróm biztosan nagy karriert csinált ott újságszerkesztéssel, pártvezetéssel, könyvek kiadásával.

Valami ilyesfélét csinálhatott ha disszidált, mert igen nagy dumája volt, és a dumával a magyar emigránsok között mindig jól lehetett érvényesülni. Lehet az is, hogy él még valahol, hiszen csak egy-két évvel lehetett idősebb nálam.

A báró úr esetében a másik lehetőség az lehet, hogy sok hasonszorű társával ellentétben ő itthon maradt, és jogászi végzettsége lévén vagy az igazságügyi vagy a földművelésügyi minisztériumban kapott valami osztályvezetői állást. Azt ugyanis száz százalékig biztosra veszem, hogy ha ő itthon maradt, akkor gyorsan besorolt a kisgazdapárt tagjai közé, és annak vezetői így hálálták meg neki a nagy igyekezetét. Ez az időszak persze csak három-négy évet jelentett az én báró barátom életében, fogalmam sincs, hogy aztán mi történhetett vele. Egy biztos: ő nem várta meg a hortobágyi kitelepítéseket, volt ő olyan rafinált, hogy időben megpattanjon a vagyonvesztés, a kitelepítés elől. Így hát csak azt vehetem biztosra az én volt báró barátomról, hogy vagy előbb, vagy később, de disszidált az országból.

De most már végleg itt az ideje, hogy azt is elmondjam, hogy mi történt velem az elmúlt jó negyven-ötvenöt esztendőben. Következzen tehát az egykori Molnár II. Ferenc tizedes, mostan már csak roggyant lábú öreg szivar története. Ennek az elmondása igen nehéz feladat egy magamhoz hasonló vénember számára, hiszen ide-oda csámpázgatnak a gondolataim, nehéz a mondókámban logikát tartani, nem is emlékszem már pontosan mindenre. Talán ha jó tíz esztendővel ezelőtt fogok hozzá az életem utolsó néhány évtizedének az elmondásához, akkor nem sikeredett volna homályosra, seszínűre a mondókám, de hát ki a fene volt akkor kíváncsi az én véleményemre... most viszont oly sokan emlékeznek vissza az életük megtörtént vagy meg nem történt eseményeire, hogy ebbe az emlékirat-özönbe talán én is jó szívvel betuszkolhatom a nem túl érdekes életem háború utáni legfontosabb csomópontjait. Nem biztos, hogy érdekesek lesznek ezek a csomópontok, az se biztos, hogy izgalmasak, de hogy az igazságot mondom, abban mindenki biztos lehet.

Amikor hiába kiabáltam az egyre kisebb ponttá összezsugorodó kivénhedt dzsip után, valami nagy-nagy szomorúság és fáradtság fogott el: mi lesz most velem? Hogy érek haza ilyen fáradtan és ennyire támasz nélkül? Hogyan tudom átvészelni a háborúnak a még hátralévő haláltusáját úgy, hogy most Grisa nélkül, a báró nélkül és a kommunista katonaszökevény nélkül végleg maga alá ne temessen? Elindultam torony iránt a késő téli szürkületben, azt tudtam, hogy a szülőfalum, Zalahídvég, mely irányba esik, és azt is tudtam, hogy ebben a félderékig érő hóban igen nehéz lesz megtenni azt a bő száz kilométert, amennyire a mostani téblábolásom színhelyétől, a tapolcai-medencétol az én szülőfalum madártávlatban lehet. Mégis nekivágtam a hómezőnek, caplattam benne, amíg az erőmbol futotta. Aztán a szürkület feketeséggé változott a szemem előtt, összecsuklottam, és belevágódtam a hóba. Akár végleg is ott maradhattam volna, hiszen hamar kihul a kifáradt test, és a fagyhalál beállhat mínusz tíz fokban is, ha nem vezérel arra egy szánkós atyafit a gondviselés. Az atyafi, aki fát vitt haza a szánkóján a közeli erdőből, nagy nehezen felmarkolt engem, és bevitt a faluszéli házába, és ott el is rejtett addig, amíg az utolsó puskalövés zaja is el nem ült Magyarországon. Ő elrejtett, a lánya meg kiápolt a hóban támadt tüdogyulladásomból, bele is szerelmesedtünk egymásba, de néhány csókon kívül más nem eshetett meg vele, mert ő a vőlegényét várta vissza a frontról, és semmiképpen nem kívánt ahhoz hűtlen lenni.

Így amikor elváltunk, csak azt kívánhattam neki, hogy legyen nagyon boldog, térjen vissza épségben és egészségben a vőlegénye. Többé nem hallottam róla, de valószínűleg visszatérhetett a vőlegénye, mert írtam neki a hazatérésem után két vagy három levelet, amelyben azt tudakoltam, hogy megjött-e már a vőlegénye, és ha csak a halálhíre jött meg, akkor a gyász idejének letelte után hajlik-e majd arra, hogy énvelem csinálja meg az eljegyzését, de nem válaszolt egyikre sem, így aztán arra gondolok, hogy rendes kerékvágásba fordult vagy fordulhatott az én egyik megmentőm élete. Akárhogyan is volt, az isten áldja meg érte őt is, és az apját is, és ha él még ez az asszony, akkor hosszú és szép öregkort kívánok neki.

A szüleim már halottnak hittek, hiszen megkapták ők is annak a sok száz levelezőlapnak az egyikét, amely a fiú, férj, vő stb…. eltűntté nyilvánítását tartalmazza. Egy szem gyerek voltam, így hát főleg elképzelheti bárki, hogy mekkora tragédiát okozott ennek a levelező