Egyszer régen valami – akaratán kívül – hozzáláncolta a helyhez, a ma már számára szinte teljesen idegen faluhoz. Élt még néhány olyan ember, akikhez néha–néha kijárt, igazán egy valaki volt csak, akivel hosszú évtizedek óta találkozni szeretett volna, beszélni, megfogni a kezét, egymás szemébe nézni, kiönteni múltat és jelent. Elgondolkodott. A keskeny járdán amint bandukolt, előre nézett, épp szembejött vele az az ember, és mint falun szokás idegeneknek, neki is odaköszönt.

– Kezét csókolom.

Vissza is köszönt.

– Csókolom Tibi bácsi.

Azt hitte, ott esik össze, de tovább kellett mennie. Tibi bácsinak esze ágában sem volt megállni vele egy szóra, egy mondatra, pár gondolatra, oly annyira, hogy azt sem tudta kivel találkozik. Honnan is tudhatta volna, hogy az a majd negyven évvel ezelőtti kaland, amiből köztudottan született egy gyermek, épp most haladt el mellette. Sem csecsemő korában, sem később, soha meg nem látogatta. Elég furcsa, de feleségül kérte a megesett lányt, aki – soha nem lehet kihámozni az okot, hogy miért, de – nemet mondott. Talán dacból, talán más okból.

Emese soha nem ismerhette meg az apját, csak látásból, és milyen keserves volt ez. Míg kisebb volt, az apja, Tibi bácsi is köszönését fogadva egyértelműen érzékeltette, hogy felismeri gyermekét. Nagyobb korában már vagy fittyet hányt rá, vagy tényleg fel sem ismerte, talán még a nevére sem emlékezett.

Befordult a keskeny utcába, ahová rokonlátogatásra jött és átnézett az utca túloldalán három telekkel odébb levő házra, ahol köztudottan családostól, négy testvérével élt az apja. Tartotta magát, de ahogy a kapun belül ért és a házba belépett, kitört belőle a zokogás. Rázta, rázta, rázta! Leült egy székre és az asztalra borult, tenyerébe rejtette fejét és csak sírt hosszú, hosszú ideig. Lassan felocsúdott, összeszedte minden erejét, igyekezett úgy viselkedni, hogy a járókelők az udvarra benézve ne lássanak rajta semmi furcsát. Nem volt könnyű, főleg, hogy gyermekként testvéreit megismerte, akik hogy, hogy nem, mégis csak tudták, hogy ő a testvérük. Öccsei, húga el is fogadták, nem lehetett nem elfogadni, egyikőjük sem hasonlított – megközelítően sem – a papára olyan szinten, mint Emese. Nagyon félt és nagyon szerette volna, de mindig, mindig várt az első lépéssel.

Elvárható lett volna tán egy apától, hogy miután a lány több éven keresztül félig anonim, félig egyértelmű ismerkedési próbálkozásokat tett, minimum viszonozza, becsületes emberhez, tisztességes férfihoz méltóan, hiszen ezekben a többszörösen áttételes üzenetekben ott szerepelt az is, hogy esze ágában sincs névre vételt kérni, vagy testvéreit bármilyen anyagi hátrányhoz juttatni. Gyermekként csak sejtelmeskedtek vele a szomszédok és mosolyogtak. Később kellett felfognia, hogy olyan, nem egészen egészségesen barátságos mosolyról lehetett szó. Felnőtt korában utána érdeklődött csendesen és nem tolakodóan. Tibi bácsit mindenki a falu egyik legrendesebb emberének írta le. Honnan jöhet ez a messzemenő tartózkodás, ami a kegyetlenség szintjét nem csak súrolta, hanem érintette is. Mik lehettek azok az előzmények? Mit ronthatott el az anyja vagy az apja, vagy mind a ketten akkor, abban a kalandban, vagy azután.

Folyton folyvást ez járt a fejében, ugyanis, ha valaki olyan rendes ember, mint amilyennek leírják, az épp ilyen kegyetlen ridegséggel, segítőkészséget teljesen nélkülözve nem viszonyulhat saját legnagyobb gyermekéhez. Rossz az a helyzet, amikor önvédelemből az évtizedekkel ezelőtt még egyértelműen megvetésre számítható leányanyák, mindenféle légből kapott történeteket fűztek gyermekük fogantatásához, nyolc–tíz verziót is elmondtak, már maguk sem tudták, kinek melyiket. Összekeveredtek, naponta mondtak ellent önmaguknak, és ami ennél sokkal rosszabb, naponta hozták rettenetes helyzetbe gyermeküket. Húsz évesen vagy harminc, de még negyven évesen sem tudta Emese, hogy valójában melyik – az anyja által elmesélt – történethez igazítsa magát. Egyetlen biztos pont volt, hogy az apja nem tagadta mások előtt a létét, a testvérek testvérnek tekintették, de csak négyszemközt, és hogy soha apai ágról a családhoz tartozás szikráját sem kapta. Így negyven éves koráig átesett számtalan biztosnak tűnő felbuzduláson, hogy most megyek és beszélek az apámmal. Ezek egyike sem érte meg, legfeljebb az indulást, némelyikük a faluba érkezést, de az első lépést, ami az apja háza kapujának kinyitásához és a belépéshez szükségeltetett volna, soha nem volt képes megtenni. Nem hiszem azt, hogy ez elvárható lenne, úgy gondolom, épp fordítva, és azt sem hiszem, hogy ebben, legalább ebben az anyja nem segíthette volna.

Mindezek végigszikráztak a fejében, miközben az udvaron látszólag tett-vett valamit. Aztán a rokonlátogatást éppúgy fejezte be, mint máskor mindig. A vasárnap esti vonathoz időben elindult az állomás felé és a sors iróniájából, az állomás és a falu között ismét találkozott az apjával, aki már nem volt olyan határozott, mint a falun belüli Tibi bácsi, hanem lesütött szemű, jobbra–balra pillongató, összezavarodott gyáva ember, aki fejét félrefordítva „kezét csókolom”–ot köszönt és tovább ment. Emese is tovább ment, egy soha meg nem oldott, soha nem tisztázott kérdéssel és egy égbe sikoltott kéréssel.

– Apám, beszélni akarok veled, legalább egyszer az életben így, negyven évesen!

Ami késik, nem múlik, összeszorította a fogait és már a hazafelé dübörgő vonaton elhatározta, az lehetetlen, hogy soha ne beszéljen az apjával. Sokadjára ismét eldöntötte, hogy megteszi az első lépést és beszél az apjával.