Radmila Marković: Rövid történetek az életemből/10.2011.04.25. 07:47, Közzétette: Kepes Károly
Iskoláskori emlékeim
Tudom már
Hetedikes diák lettem, amikor kedvenc tanító bácsim fia lett a tornatanárom. Tornaórát azzal kezdtük, hogy nagyság szerint felsorakoztunk. Én az utolsó előtti voltam a sorban, mert egy pindurkát magasabb voltam Rózsikánál. Csendben álltunk a sorban, amikor odafordult hozzám a tanár náptárs / akkor így szólítottuk meg a tanárainkat/, és azt kérdezte : “ No, Radmila, tudod-e már hogyan csinálják az igazi gyereket?”
Igennel válaszoltam, a többiek pedig jóízűt nevettek.
A blédi kirándulás
Nyolcadikosak voltunk, amikor osztálykirándulást szerveztek az osztályfőnökök Blédbe. Az egyik osztályfőnök Sárközi tanár néptárs volt. Tudott hegedülni, szépen énekelni, de tudott szigorú is lenni. Vezetett bennünket a Száva folyó forrásához, ami fenn volt a hegytetőn. Mi síksághoz szokott gyerekek nehezen birkóztunk meg a hegymászással. Hogy le ne maradjon valaki, fogott egy pálcát, és azt mondta, hogy aki lemarad, annak a lábát megsuhintja. Azt hittük csak viccel, de amikor az első egy, kettő kapott a lábára, összeszedtük minden erőnket, és igyekeztünk felfelé. A végén majdnem nekünk kellett húzni tanárunkat, aki mosolyogva azt kérdezte, hogy egyikünknek sincsen pálcája. A fáradtságot gyorsan leküzdöttük, és este nem volt kedvünk aludni. Volt velünk egy fiatal tanító bácsi is, aki a mi emeletünkön lakott. Három szoba lakói összejöttünk egy erkélyes szobában, az volt a legnagyobb, és egyszer csak táncolni kezdtünk. Torkunk szakadtából énekeltük a Sárga rigó fészket rakott ott fenn a jegenye fán, meg roptuk rá a táncot. Bejött a fiatal tanító is, hogy lecsendesítsen bennünket, de mi elkaptuk, és táncra bírtuk. Hanem nemsokára hallottuk Sárközi tanárunk hangját már a folyosóról, mert nem bírt bemenni a mi szobánkba, és azt hitte, hogy nem akarjuk beengedni. Volt ám riadalom. Mi lesz, ha megtalál bennünket, A büntetés menthetetlen. Eszünk egy csepp sem volt, mert a harmadik emeleti erkélyről kívülről lógtunk lefelé. Kapaszkodtunk, ahogy csak bírtunk, és amikor kinézett az erkélyre, nem látott senkit. A fiatal tanító is ott lógott velünk együtt a semmi felett. Mikor elmúlt a veszély, egymást segítve visszamásztunk az erkélyre, és elmentünk aludni. Reggel azt mondta a tanárunk, hogy amiért nem engedtük be a szobába, nem szidás jár, hanem odahaza az igazgatóval megbeszéli a büntetést. Megszeppenve szedtük a sátorfánkat, és mentünk a vonatállomásra.
Amikor elhelyezkedtünk, odahívott a tanárom, és azt mondta, hogy fogjam a hegedűjét, játsszak rajta, a többi énekes madár meg énekeljen velem együtt. Sokáig húztam a magyar nótákat. Mikor kifogyott a repertoár, kezdtem előről. Már a hangom is berekedt, amikor megkegyelmezett nekem a tanárom. Mikor haza értünk, szüleink vártak bennünket az állomáson. Az anyám odament Sárközi tanáromhoz, és megkérdezte tőle, hogy jól viselkedtem-e. A vér is megfagyott az ereimben. Drága jó tanárom rámnézett, és azt felelte, hogy nem volt semmi baj sem, jól viselkedtem egész idő alatt. Nagy kő esett le a szívemről, és hálásan mosolyogtam tanáromra. Még ma is szeretettel gondolok rá.
|