A vers eleve amolyan pipiskedő műfaj. Mesterkélt. Lábujjhegyes. Lábujjhegy, koturnus. Magasított, magasztos, fölfelé stilizáló kellékek; műnemek, műfajok. Magasított talpú cipő, amely saruként folytatódik. Egyszerre ránthat le a mélybe, és röptethet fölfelé a magasba. De mi van közöttük? Súly és könnyű; lebegés. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Most könnyűség van (túl)súlyban. Lefaragott jellegek, súly- és tétnélküliség. A könnyűség elviselhetetlen súlya.

          Nem szeretek szerepelni. Eleve sem, meg – sajnos – kifejezetten személyiség- , partner- és közegérzékeny vagyok. Nagyon nem mindegy, kikkel együtt, meg hogy kikből áll a közönség. Novemberben mégis elmentem Debrecenbe csak azért, pontosabban: éppen azért, mert maguk a fiatalok, az egyetemisták hívtak meg. Ők szerveztek mindent, maguk választották ki és mondták el néhány versemet. Mondhatni: én voltam a közönség. Minden hivatalosság és protokoll mellőzvén, érdemi és elmélyült beszélgetés alakulhatott ki. Kérdéseik nyomán újra átgondoltam, mi fontos nekem a versben, a sajátoméban. Mert mindezeket természetesen nem normatíve gondolom, nem is általában; csupán a saját szempontjaimról beszélek.

          Elsősorban a vers zenéje, zeneisége, hangzása, hangzóssága. Kifejezetten belső (saját) dallamokra írok. Ezeket a belső dallamokat semmilyen más módon nem tudom lekottázni, csak a központozással. Ezért saját központozási rendszert használok (saját elnevezésekkel), amelyet folyamatosan alakítgatok. Szándékosan, de nem öncélúan térek el a standard helyesírási- központozási normatíváktól. Elnevezni meg – szeretek.

          Általában is hosszú ideje alakítgatom saját versbeszédemet, saját formai-technikai apparátussal, elnevezésekkel. Ez azzal is jár, hogy sokat rontok, sokat tévedek. Beszédet (a saussure-i parole) vagy nyelvet (langue)? Is-is, természetesen. Nyelvet, amely a legkülönfélébb beszédmódok formájában nyilatkozhat meg. Ráismertetéssel hatni, vagy meglepetéssel? (Lehet is-is.)

          Hangsúly, szünet. Hogy mindez hová essék. Feszültségfokozás, váratlanság, szándékolt kétértelműségek. Szándékoltan egyenetlen súly- és hangsúlyeloszlásban rögzítem a verset. A lehető legváratlanabb helyeken szakítom meg a szöveget: sor közben – gondolatjellel; sor végén – vágással. Rajtaütésszerűen támadó rímeim. Itt-ott, váratlan helyeken, helyekről és helyekre csapnak le, rímelnek vissza. Vagy: egy rím kétfele (többfele) tartozik egyszerre: ide rímel, oda vág. Különböző ritmusok összefűzve; harmónia, diszharmónia, lábjegyzetek. A vers eleve amolyan pipiskedő műfaj. Mesterkélt. Lábujjhegyes. Lábujjhegy, koturnus. Magasított, magasztos, fölfelé stilizáló kellékek; műnemek, műfajok. Magasított talpú cipő, amely saruként folytatódik. Egyszerre ránthat le a mélybe, és röptethet fölfelé a magasba. De mi van közöttük? Súly és könnyű; lebegés. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Most könnyűség van (túl)súlyban. Lefaragott jellegek, súly- és tétnélküliség. A könnyűség elviselhetetlen súlya.

          Szárnyas cipő. Könnyen el lehet vele szállni. Akárcsak a lábujjhegy: alig érinti a földet. Megemelten, emelkedetten: mint a balett, az opera. Nem természetes beszéd-, közlésmódok. Ezért néha megpróbálkozom afféle átmenetekkel a versbeszéd meg az élőbeszéd között. (Látszólagos odavetettség, amely valójában nagyon is megkomponált, szigorúan kötött. Csak máshogy.)

          Tartozik-e lábujjhegyhez feltétlenül áhítat? Versírók többsége (én is) azon mesterkedik, hogy ne tartozzék, hogy a verset visszaterelje a talpra, hogy a súly a lábujjhegyről visszaterelődjék a talp egészére. Lábujjhegy, versláb. Jó a lábjegyzettechnikám. És jók a lábaim. Egyikből sincs semmi hasznom. Lábaimat nem mutogatom, lábjegyzeteimet nem hagyják (elrontják, nem értik, félreértik). Pedig fontosak. Lábjegyzeteim szerves részei verseimnek, közvetlen folytatásai azoknak. Szövegközben lábjegyzetekre utaló számok, a lábjegyzetek meg szintén beszámozva a megfelelő helyeken.

          Számok, tagolás. Egy zuhatagra (lélegzetre) menjen az egész, vagy nagyon megtagolva? A szöveg többnyire magától tömbösödik vagy versszakolódik, válik szét versszakokra. Leginkább a három sorból álló versszakokat kedvelem. Egyszer írtam egy olyan verspárost, ahol a szöveg maga teljesen azonos volt mindkét esetben, ám az egyik vers hármas tagolásokból, háromsoros versszakokból állt (lágyan), a másik pedig kétsoros versszakokból (keményen). Ez vezetett el a zenei útmutatókhoz, amelyekkel közvetlenül utalok a vers általam elképzelt hangzására. A vers maga hangzás; a hang.  Ezért nem szeretem (értem) a megzenésített verseket. Ha a belső dallamra ráeresztenek egy külsőt, az többnyire bezavar. Jó; vannak kivételek: Tiszta szívvel (Kex), Tudod, hogy nincs bocsánat (Kaláka).

          Nem önéletrajz, nem önvallomás, nem élménybeszámoló. Fikció és fakció különböző kever(ed)ésekben. Sok különböző képzelt és sok különböző valós személy, helyzet, történet stb. – összegyúrva. Kell egy epikai háttér (az a bizonyos hitel). A verset többnyire hozzákötöm egy történethez; hogy ne csupán kósza, szélfútta érzületek szétfújható halmaza legyen.

          Kifejezetten szerepekből írok (pl. leszbikus verseim). Ha ént mondok, azt nem én (F. K.) mondom, hanem a versbeli én (szereplőm) mondja. Én (F. K.) csak mondatom vele. Hogy mit teszek (tegyek) egyes szám első személybe, és mit egyes szám harmadik személybe, annak mindig kifejezetten szakmai okai vannak. Belső megindokoltsága. Ami nem biztos, hogy átjön. De. Kérdés, ki mennyi energiát fektet az olvasásba. Én egy-egy versemet is évekig írom, beleadván éppeni összes intenzitásomat. Így olvasom másokét is.

          A vers hangzós műfaj, amelyet meg lehet szólaltatni a ritmus, a rím, a hangsúlyok – általában a belső erővonalak mentén. Egyéb segítségek: központozás, zenei útmutatók, gondolatjelek, kötőjelek, sőt – aszimmetrikus kötőjelek, lábjegyzetek, meg a hozzájuk tartozó számok. Hangzósság és számosság. Úgy mondják, a számok eredetileg hangok voltak.