A Fecske utca flaszterét koptatva, ábrándozva baktatott András, mikor valaki hátulról vállon veregette. Megfordultában csak egy öklöt látott és zuhant! Sose bántott másokat, erre nem számított! Érezte, most elveszett… kegyetlenül szenvedett… KO! Minden sötét lett és néma. Csak a dobhártyái vijjogtak.

 – Ki volt a támadóm? – kérdezte.

– Feledd el teljesen! – hallotta valahonnan, visszhangként…Oldalba rúgták…

 Szánalmasan igazságtalanul. Úgy érezte, valakinek rabja lett! Elképzelte, amint rendet csinál cellájában.

 Örült, ha végre valamit is látott. Valami egyszerre megtörte az akaratát. Vajon, nem elég a vélelem, a félelemhez?! De tényleg…?

 Pár másodpercnyi eszméletlenség után megpróbált feltápászkodni. Furcsállotta, hogy hallucinációjában egy mocsaras tengeren mennyi lélekvesztő repeszt, magát hajónak képzelve, a nagyon északi Főbefú által dagasztott vitorlákkal… Főbefú!? Micsoda név… Vásznak szakadtak, árbócok roppatak ketté. Egymás után süllyednek a dereglyék a mélybe, ahol a fenék iszapja vált örök sírjukká. Soha, senki nem lel rájuk többé… Ám, ha mégis – Soha senki – egy kései leszármazottja rájuk talál, tuti olajsejk lesz vagy nem, attól függően, hogy, akkor kell–e még az olaj... De fura gondolat!

 Már mindent hallott és látott…, azt hitte. Csak azt nem tudta, mik azok a piros pettyek, abban a nagy fehér mezőben, hisz eddig minden szürke volt, sőt fekete. Még néhány másodperc és rájött, hogy a fehér nadrágját áztatja az orrából patakzó vér.

 Nem volt még kiütve soha, de így, magához térten, már jobban rálátott az öklösök kiütöttség közbeni érzésére.

Hazatámolygott.