Gyermekkori emlékeim

12

Albérletben laktunk, egy angyali jó házaspárnál. Egy szoba volt a miénk. Míg nevelőapám nem jött hozzánk, addig mi ketten voltunk ott, és én az anyámmal aludtam.

Megérkezett a harmadik személy is. Addig nem volt baj, míg nem jött el az alvás ideje. Egy Istennek sem akartam lefeküdni. Egy hokedlin ültem, kezemet keresztbe fontam a mellemen, és azt hajtogattam, hogy nem vagyok álmos, pedig majd leestem már a székről. Az apa szerepét természetesen úgy képzeltem el, hogy létezik, van, mint a többi gyereknek, csak nem velünk alszik. Mikor már nem birtam tovább cérnával, odafordultam  az újdonsült apukához, és azt vágtam a fejéhez cseppet sem barátságosan  : “ Mennjen már haza, és aludjon az anyukájával, mert én is anyukámmal akarok aludni !”

Ott volt a baj, hogy nem akartam senkivel sem osztozni az anyámon.               

13

Kötelező gyermekoltás volt meghirdetve. Nekem is mennem kellett. Azt mondta az anyám, hogy nem ér rá, mennjek el, Márton dokorbácsi, akit nagyon jól ismertem, várja a gyerekeket, majd ő tudja, hogy mit kell csinálni. Nem tiltakoztam, ha már fel kell venni azt az oltást, hát felveszem, és lassan elsétáltam az egészségházba. A váróban anyukák voltak a gyerekeikkel. Azt hiszem én voltam a legalacsonyabb, de ott vártam a doktor bácsit. Mikor megérkezett, engem is az elsők között terelt be a rendelőbe. Nem is volt semmi baj  addig, míg az egyik kislányt hiába fogta le az anyukája, üvöltött, vonaglott, menekült volna,de csak azt érte el, hogy a spricc kihúzódótt az inyekciós tűből. Amikor megláttam a karjában a tűt ide-oda himbálózni, az inamba szállt a bátorságom, és szép lassan elkezdtem farolni a kijárati ajtó felé. Sikerült  volna megszöknöm, ha egy kicsit többet álltam volna az esőn, és magasabbra nőttem volna. Ott volt a bökkenő, hogy a hatalmas ajtón, a kilincsek is magasan voltak, és míg én pipískedtem, hogy elérjem a kilincset, kinyissam az ajtót, és uzsgyi  neki, vesd el magad, de akkorra odaért a doktor bácsi, és szelíden visszatránszporált az asztalához.

- Csak állj nyugodtan, semmiség az egész.

Hitetlenül néztem rá, de valami nyugtató légkört vont körém. Feladta az inyekciót, és én csak ma vagyok büszke magamra.                                                       

14

Most az jutott az eszembe, hogy nevelőapám meggyilkolása után az anyám állandóan sírt, de nem csak ő, hanem a kisöcsém is, aki a temetés után három hónapra született. Szép kisbaba volt, csak állandóan sírt az anyámmal. Abban az időben alacsony, masszív, fából készült babakocsik voltak, Arra kértem az anyámat, hogy engedje meg nekem, majd én tologatom a testvérkét, akkor hallgatni fog. Megkaptam anyánk engedélyét a kisbaba tologatására. Ha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, biztos megdorgál, meg ki sem enged az utcára. Ugyanis az sem volt ám mindegy, hogy milyen tempóban haladok a babakocsival, így elhatároztam, hogy elmegyek a Nagyhegynek nevezett dombra, és onnan ereszkedek le a kisöcsémmel. Úgy is lett. Én ráfeküdtem a kocsira, kezemmel irányítottam, csak úgy porzott az út utánunk, és nem képletesen, hanem valóban, mert a kocsiúton vastagon állt mindig a por. Tibike, az öcskös nagyokat nevetett. Tetszett neki a száguldás. Jó darabig így kocsikáztunk. Mikor meguntam, akkorra ő is megnyugodott, és hazamentünk. Anyánk mikor meglátta, hogyan néz ki a babakocsi, megjegyezte :” Uram Isten, hogy  milyen poros lett ez a babakocsi !”

“ Jé, tényleg” -  válaszoltam.

15

Ahol albérletben laktunk, a házigazdáéknak volt egy fiuk, aki tőlem öt-hat évvel idősebb volt, Rikinek hívták. Nagyon szerettük egymást. Sokat játszottunk együtt. Bevett engem még a focicsapatba is, és megparancsolta, hogy velem nem szabad durván játszani. Télen meg beosztotta az utcabeli fiúkat, hogy huzgáljanak a szánkómon, ugyanis én voltam az egyetlen lány az utcában.

Egy alkalommal nagyon nagy bajt csináltunk. Riki valahol talált puskagolyókat, aminek mi igazán megörültünk, mert a parittyánkba jobban beleillett, mint a göröngy. Azért sejtettük, hogy tiltott dologgal parittyázunk, mert elbújtunk a kiskonyha mögötti falnál, ami közel volt az utcai kerítéshez.Elsőnek Riki célozta meg a szomszéd falát, és akkorát dörrent a golyó, hogy ijedten ugrottunk fel. Nekem Riki azt mondta, hogy szaladjunk be a szobába, és bújjunk el az ágy alá. Meg ne mondjam senkinek, hogy mi lőttünk, mert akkor elvisznek bennünket a csendőrök. A szót tett követte.Nem is lett volna ebből nagyobb baj, ha a csendőrök nem éppen akkor haladtak volna el az utcán a ház előtt.

Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy valaki rájuk lőtt. Bejöttek a házba, kérdezősködtek. Persze mi is sorba kerültünk. Még pénzt is kínált nekem a csendőr bácsi, csak mondjam meg, honnan lőttek. Én váltig azt hajtogattam, hogy úgy hallatszott, mintha itt lőttek volna, de én nem láttam semmit.

Riki másnap az iskolából sírva jött haza. Oda is utána mentek a csendőrök, és ott bevallotta, hogy mi voltunk. Csak az a baj, hogy nem egyedül jött haza, hanem a csendőrök kíséretében, és megmondta Riki, hogy elmesélte az igazat. Most rajtam volt a sor. Nekem is el kellett mesélnem hogyan örültünk a vasnak, meg megmutattam hova lőtt Riki. Erre odafordult a csendőr hozzám, és azt mondta : “Úgy hallatszott, ugye?” Én nem feleltem semmit, cask az anyám szoknyája mögé bújtam.

Mikor elmentek a csendőrök, nekiestem kis buta fejemmel Rikinek, hogy miért árulkodott. Jól összevesztünk, és nem tudtam milyen csúnya dolgot vágjak a fejéhez, hát azt mondtam neki, még a temetésére sem megyek el.

Mennyire igazam lett. Rikiből áldott jó ember lett. Nem tudom már miért, de tényleg nem voltam a temetésén, pedig utolsó útjára, biztos elkísértem volna, megadva Neki a végtiszteletet.

16

Valamiért megsértett Gombár Feri, aki az utca végén lakott. Mondtam én Rikinek, hogy bizony akár hogyan is, de megverem Ferit Riki jót nevetett rajtam,nem csoda, mert Ferinek még a válláig sem értem fel, meg jóval erősebb, idősebb volt tőlem.

 - Na, te ne röhögj! Tudod hogy lesz ? Te mivel idősebb vagy, erősebb vagy mint Feri, ezért ha erre jön, te lefogod, én meg pofozom.

- Hogy neked mit ki nem ad az eszed ! Nekem ez nem tetszik.

- Nekem se, de kapja meg, ami neki jár.

Nem sokáig kellett várakoznunk, mert Ferinek minden nap nem egyszer kellett elmenni a házunk előtt.

Minden a terv szerint történt. Pofoztam Ferit, mire Riki megszólalt:

- Hagyd abba ! Elég !

Leálltam a pofozással. Feri nem valami kedvesen nézett rám.

- Te kis vakarcs. Még találkozunk, de csak mi ketten.

- Meg ne próbáld, mert akkor én pofozlak meg. Még a szúnyogcsípés is nagyobb volt, mint azok a pofonok, amiket most kaptál.

Igazad van, nem a pofonok fájtak, bár a szúnyogcsípéstől jobban éreztem őket, hanem állandóan együtt játszunk, most meg nekem estetek.

Felébredt a lelkiismeretem. Oda álltam Feri elé, és azt mondtam neki :

- Tudod mit, add vissza a pofonokat, és aki énrám haragszik, kutyaszarral maragszik.

Riki csodálkozva várakozott, mi lesz most, mert ha Feri pofon vág, hát én biztos hanyatt esek. Én határozottan álltam előtte, egyenesen a szemébe nézve.

- Eredj már az utamból, mert sietek. Nincs harag, de többet ne kakaskodj.

Különben kutyaszarral marakodj te, mert te haragudtál énrám.

- Tűnj innen, mert megfogatlak megint Rikivel.

- Hagyjatok ki most már engem a vitátokból, azt sem tudom mi a bajotok egymással.

- Semmi- mondtuk egyszerre.