Gyermekkori emlékeim

 
8

Ez még Belgrádban történt. Három éves lehettem. A szomszédgyerekekkel jóízűeket játszottunk. A háborúból mi nem értettünk semmit sem.

Mindig szerettem énekelni, meg zenét hallgatni. Elterveztem, hogy meglepjük szüleinket, és mi is zenekart alakítunk. Lábasokat, fedőket, fakanalat vittünk ki, és én felállítottam a társaimat. Én voltam a karnagy. Hirtelen olyan csörgést, ricsajt csaptunk, hogy szüleink kiszaladtak. Dícséret helyett bezavartak bennünket.

Nekem tetszett a mi csörömpölésünk, és sértődötten leültem a sarokba.

9

Erre a történetre nem emlékezhetek, mert még pólyásbaba voltam. Az anyám mesélte.Belgrádban sógornőjével elmentek a barátnőjükhöz. Egy kicsit belefeledkeztek a beszélgetésbe. A járástilalom pár perc múlva kezdődött. Anyám gyorsan felkapott engem a karjaiba, és majdnem futva indultak hazafelé. Az úton szembe találták magukat a járőrökkel. Óriási félelem fogta el mindkettőjüket. Mi lesz most? Lelövik őket? Egymás felé haladtak. Amikor a katonák odaértek melléjük, az egyik odakapott a fejemhez.

Szegény anyusban még a vér is meghült. Egy hang sem jött ki a száján, de jobb is. A katonák mentek tovább, nekem meg a fejemnél egy gyönyörű narancs sárgállott.

Többször is elmesélte anyus ezt a jelenetet, és mindig hozzátette, hogy bizonnyára neki is odahaza Németországban volt gyereke.

10

Emeletes házban laktunk. Kimentem játszani, de nem volt kint egy gyerek sem.

Az az ötletem támadt, hogy majd a korláton kívül megyek fel az emeletre. Nagy bátran megindultam, de egyszer , amikor lenéztem rettegés fogott el. Nem akartam tovább menni, de lefelé még úgy sem mertem lépkedni a lépcsőfokokon. Mind inkább felfelé haladtam.Nem tudom miért, de felfelé mentem kétségbeesetten. Görcsösen kapaszkodtam a rácsozatba, és nem tudtam mitévő legyek. Egyszer valahonnan megjelent az anyám. Megijedtem, mert tudtam, hogy olyant csinálok, amit nem szabad, de ő kedvesen mondta, hogy maradjak nyugton, mindjárt odaér, és segít nekem. Átemelt a korláton, magához ölelt, és majdnem agyonszorított, olyan erősen ölelt a keblére.

11

Az apám elesett a háborúban, az anyám szép asszony volt, özvegy. Megakadt a férfiak szeme rajta. A nevelőapámnak is. Ő szép, magas , fekete hajú, kék szemű, és szűkszavú ember volt. Azóta sem találkoztam jobb természetű emberrel. Az öcsém hasonlít rá valamelyest, kinézésre is, meg a természete is hasonló, bár azt hiszem nincs annyi türelme. Persze kezdetben hallani sem akartam róla. Váltig azt hajtogattam, majd hazajön az én apukám, de idővel megkedveltem a leendő nevelő apámat.

Egy napon mentem az óvódába, amikor egy ismeretlen néni megszólított, és beszédbe elegyedtünk. Persze én nem tudtam, hogy a néni a leendő nevalőapám anyukája. Kérdezgetetett erről –arról, hogy hogyan hívnak, hol lakunk, ki az anyukám, van-e apukám. Ezekre a kérdésekre válaszoltam, az utolsóra meg azt feleltem, hogy volna nekem is apukám, de Pista bácsinak az anyukája nem szeret engem, ezárt vagyok apuka nélkül.

A következő vasárnap a nevelő nagymamámnál ebédeltünk, és merem állítani, hogy az összes unokái közül engem szeretett a legjobban, de én is úgy szerettem Őt, mint az anyai nagyanyámat.