2011.04.18. 07:58, Fabó Kinga
Április 11. József Attila születésnapja. Régóta szeretném megosztani Veletek/Önökkel József Attilának egy egészen különleges versét, és most meg is tehetem. Mindaz, amit hozzáfűzök, nem érdemi elemzés; éppeni gondolataim összerendez(őd)ése:
Az a szép, régi asszony
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy
1936. júl.-okt.
Ismét. Mert egyszer már megtörtént. Most nem akármelyik (bármelyik) képében szeretné őt látni, hanem színről-színre, a maga közvetlen jelenvalóságában. Találkozni az egykori kép eredetijével. Eljutni hozzá – a távolokon által (keresztül) – a távolokon túlra. Visszahozni őt – a távolokon által (közvetítésével) – a távolokon túlról – ide. Hogy a közvetettségek segítségével (által) közvetlenül érzékelhesse – egy hosszú, kitartott pillanat erejéig – a jelenvalóságát. Közvetettségek áttöréséhez azt a bizonyos képét választja, amelyiken az asszony saját, egykor elzárt belső tündöklése teljében zárult (rögzült, véglegesült); amelyiken elnyelt belső fénye szépítette meg és tartotta meg szépnek, sugárzónak – a gyermek emlékezetében. Azt a régi képet, ahol még ott az apa, ahol még mint hármak sétálgatnak.
A tündöklés tűnékeny, de – rögzíthető: mint emlékkép, zárvány az emlékképtárban. Az engram: a(z emlékezetbe) bevésődött (emlék)nyom – amilyennek látta, és a program: a megelőlegzett (előrevetített) nyom – amelynek a vetületében látni szeretné és amelyen elindul – egy közös, konkrét nyom vonalán képződik meg. Az újraválasztott múlt – mint jövőbeni (eljövendő) program: választ magának múltat a gyermek, újraválasztja múltját – a hiányzó apa nyomdokán. (Nyomában és következtében.) Hátrahagyott nyomok vezetnek előre (vissza). Oda-vissza. (El)zárt, zárványként elkülönített időcsomagok kibontása-kibomlása, időegységek közötti átjárhatóság; időjelezés – múlt és jövő – felszámol(ód)ása. Az idők mélyét, távolait, távlatait mozgató, szétválasztva egyesítő, a szétszóródott zárványokat összefűző közös nyom.
Az egykor hármasban, a – nem a mezőkön(!) – a mezőknek csak mellette, szélén, peremén, a végeken, a perifériákon, le- és kiszorítva (Félreálltam, letöröltem. – mondja Arany) tett egykori közös séta konkrét lábnyomai, lenyomatai mélyen belevésődtek a(z akkor még) könnyü sárba is, meg a kisgyermek viaszszerű emlékezetébe. Most feltörendő pecsétek. Talán az apa nyomdokait (is) követendő – gondol egyet hirtelen az asszony, amikor föláll és megindul, meggondolatlanul; neki az ismeretlennek. Az asszony nyomdokain meg a fiú kényszerül majd haladni. A három szereplő között a titokzatos nyomok képeznek (meg) valamiféle rejtett háló(zato)t, őket összekötő titokzatos útvonalat. Közös szem nem köt össze. (Nincs.) Távolságok (távolok) áthidalhatatlanok – térben, időben, de főleg a szintezettség, a kijjebb-beljebb, a közvetettség-közvetlenség, a térbeliség viszonylatában. Csak vágy, óhaj, emlék, fantázia, vízió, látomás, jelenés, tünemény, káprázat ( e mentális képződmények, zárványok sorrendje rendezett: bennük/általuk a szép asszony egyre közvetlenebb jelenvalóságában…) hozhatja őket össze egy versbe(n) – egyszerre oda és ott; egy vers erejéig. Majd onnan el. A szépség szomorú tündöklése. A tündöklő szomorúság megszépítő eltűnte. Akárha legördülő könnycsepp (zárvány) formájában.
A szomorúság lassú, a lassúság szomorú. Lassú a vers is, szándékolt lassításokkal, hosszításokkal, lassú, hosszú sorokkal, lassan lepergő sorsokkal. Lassú, hosszú szótagokkal, szó szerinti és variált ismétl(őd)ésekkel, ismételt variánsokkal. Sokszoros áttételeken keresztül, feltételes módban, hasonlatok formájában odacsatolt részekkel – mintegy mellékesen – derül ki a lényeg, hogy maga a versbeli esemény egy egykor (egyszer) már megtörtént esemény variált megismétlése. Mert az asszony-anya halála (egyszer) már megtörtént. Csakhogy a gyermek ezt nem látta. Ezért a kényszeres vágy: szeretném látni ismét, csak látni szeretném őt ,csak úgy szeretném látni. Hármas ismétlés, hármas variációban. Ugyancsak háromszor ismétlődik a mint és amint párosa. De milyen módon, melyik állapotában szeretné őt látni? Asszonyként vagy anyaként? Kétszeres hasonlattal odakapcsolva és távolítva, kettős áttétellel: mint holt anyját, amint a holt anya mint egykori szép asszony megy el a fényben. Egymásutánban áll három és, három kulcsfontosságú szót kötvén össze. Ismétlődik a szerkezettípus is. Atávolokon által közvetlen szerkezeti és versbeli előzménye, párja a kert bokrain túl, amely konkrétan, ott a versben ténylegesen megelőzi azt. Ambivalens, sőt, polivalens ismétlődések a szerkezet egyéb összetevőiben is. Ambivalenciák; triolák. Párba fogott rímek, amelyek fölött/alatt hármasságok ívelnek át, terülnek el. Hármak rejtik az egyeket is; egyek a hármakat. (Három, mégis egy.)
A távol: helyhatározószó (főnevesült is). Az -on: helyhatározórag. A távolokon által: ragos és névutós névszó. Az által – névutó – egyszerre hely- és eszközhatározói szerepkörrel. A helymeghatározást éppen ezen a három módon lehetséges kifejezni (elbizonytalanítani). A helyhatározók rendszere a háromirányúságban (irányhármasságban) és a háromalakúságban szerveződik meg. A három fogja össze (ereszti szélnek) az egyes irányokat. A három iránynak: hol, honnan, hová – három alak felel meg: on/en/ön; ott, onnan,oda, stb. A távolokon által szerkezet három különböző nyelvi módon mondja külön-külön ugyanazt. Az irányokat meg a távolságokat az által mozgatja, közvetíti. Mindezek együttese bonyolult szerkezetet eredményez. A távolokon által egyszerre jelöl helyet, módot, állapotot, eszközt: helytől-helyig; valamilyen állapotban/módon; valamilyen eszközzel. Ez a szerkezeti egységekig lebontható hármasság tematizálódik a versben.
Hármasság az irányokban, irányhármasság és háromalakúság a határozókban; háromirányúság és háromalakúság – a hármak versbeli kapcsolatában. Összetartoznak; de hogyan? A hármak mindegyike más-más távolokon, más-más közvetettségi szinteken túl – van. Távolságok választják el és közvetítik őket. Arány- és iránytévesztések, -vesztések, elvétések lehetségesek. (Vajjon arányos-e hozzám most minden?)
Bizonyos szavaknak eleve, önmagában nagy a súlya, a hatósugara. Teltek, tömörek. Bizonyos szavakhoz, versekhez lassú, hosszú kifutási idő kell. Elmélyülés. Sok hely, nagy tágas tér; terek. Tér- és helyközök; időközök. Idősíkok; perspektívák. Távolok és távlatok; a távolok és távlatok közvetítésével.
Lassan zárkózik el a szép, régi asszony és benne a tündöklés, amely így marad meg – benne. Utolsó útján majd elárasztja és átfénylik rajta. Lassan csukódik be ő maga és kezében a könyve. Mintha saját titkaiba, könyve lapjai közé zárulna. (A bezárulás bátorsága – Sylvia Plath egyik versének címe.) És tényleg oda zárult, ezzel a verssel. Mintha felfüggesztődne ő, és benne a szándék: lassan fölemelkedik és ott marad a levegőben: lebeg, levitál – felfüggesztés nélkül, mintegy magától. Mintha transzban lenne, hipnotizálva, megbűvölten. Majd az ismeretlenbe vezető útra lép. Nem tér vissza a földre, lebegő helyzetéből indul el/tovább. Tényleg transzban van (álomszerű, önkívületi állapotban), mert egyszer már járt ott, túl – a másik transzban. Egyszer már átkerült magán, a túlra; átkerült az önmagán túlra, a mögöttes, a fölöttes tartományba; a távolok közvetítésével – a távolokon túlra:
(Befejezés holnap.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum