Radmila Marković

A szerző Belgrádban született 1940. november 4-én. Mielőtt édesapja csatlakozott volna a partizánokhoz, az édesanyjával együtt hazaküldte őket az anyai nagymamához, a Vajdaságba, a mai Kishegyesre, amit akkor Krivajának hívtak. Szabadkán érettségizett, majd Újvidéken járt a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékére, ahol magyar és szerb nyelv- és irodalom szakon végzett. Szegeden a József Attila Tudományegyetemen doktorált magyar nyelvből. Székelykevén és Kishegyesen is mint szerb és magyar nyelvű tanár dolgozott, később középiskolai igazgató lett. A Vajdasági Pedagógiai Intézetben a magyar nyelv tanácsosi pozícióját látta el. Mikor megszüntették a pedagógiai intézeteket, akkor Belgrádba került a fejlesztési osztályra, ahol a magyar nyelv fejlesztésével volt megbízva nyugdíjba vonulásáig.

Gyermekkori emlékeim

1

  A vonatban voltunk, apus, anyus, meg én. Ha kinéztem a vonat ablakán, csak szürkeséget láttam. Nem voltam még négy éves sem, és csöppnyi teremtésre sikeredtem. Rémült, koromfekete szemem nagyra nyílt, kerekded arcom mintha csodálkozna. Nem értettem semmit. Valami furcsa szomorúság ült mindannyiunk vállán, pedig én csak sejtettem, hogy valami rossz készül. Apus felemelt, a magasba tartott két kezével, nem szólt semmit. A szeméből patakzottak a könnyei, és én szerettem volna, ha örökre így tart engem a magasban, csak mosolyogva. Anyus ült a padon, és maga elé nézett. Eltakarta az arcát. Aztán búcsúztak egymástól, majd mozogni kezdett a vonat, és apus leugrott a vonatról. Kétségbeesve kérdeztem: ”Apus nem jön velünk?”

Ekkor láttam Őt utoljára.

         Elesett a második világháborúban.

2

 Nem emlékszem miért fájt a lelkem, hogy majd megszakadt a bánattól. Bizonyára valami rossz fát tettem a tűzre, és szidást, verést, vagy magam sem tudom már, hogy milyen büntetést szabott ki rám anyus, Nagymamámnál laktunk, aki igazi falusi házban élt. A gangnál, a konyha bejáratánál három lépcsőfok volt. Ott ültem a lépcső felső fokán, és szipogva hangosan, panaszszóval hívtam az apám: “Hol vagy drága apukám? Gyere értem, mert itt senki nem szeret engem. Nincs senki. aki megvédjen a bajtól!”

 Anyus tőlem nem messze terigette a mosott ruhát.

Többé nem bántott , még akkor sem, ha csintalankodtam.

3

 Nagymamámnak igazán rendes szomszédai voltak. Mindegyik szegény volt, mint mi, de barátságosak és segítőkészek . Mivel mi Belgrádban éltünk, én nem tudtam magyarul. Az anyám átvezetett a szomszédba, hogy az ott élő két lánnyal játszak, de sehogyan sem tudtunk szót érteni. Visszamentem nagyanyám házába, és azt mondtam az anyámnak: gyerünk haza, itt még beszélni sem tudnak az emberek.

Nem értettem,  miért nevetett olyan jóízűt az anyám?

Magam sem tudom, mikor, és hogyan , de lassan megértettem az embereket, és rájöttem, hogy tudnak beszélni, csak másképpen, mint ahogyan én tudtam. Azért, volt az anyámnak egy barátnője, aki a vasúton dolgozott, és tudott jól szerbül. Szerettem hozzájuk elmenni, beszélgetni. Kati néni, a nagymama ott sem tudott szerbül, így nekem kellett erőlködnöm. Ha éhes voltam, azt mondtam neki:”Ákár észik a kislány krumplit.”

Azóta is szeretem a sültkrumplit.