"Én csak egy macskát szerettem volna, és még egyszer szerelmes lenni." / Polcz Alaine/

Nagyon csendben álltam, néztem hogyan szelidíti az éjszaka sötétjét a Hajnal ezen a fázós-hideg tavaszi reggelen, felhőruhájába burkolózva, haját gondosan hátrafésülve, álmodó-lassan húzza végig kezét a zárt felhőrétegen, ujjai nyomán tomboló hajnal-színek árasztják el az eget, a felhőréteg meghökkentő színruhát ölt, az ég alján, messze keleten, a nap még fáradt-nyűgösen narancs-sápadt színt húz a Mátra kontúrjára, vérszín ujjai bizonytalanul tapogatóztak körbe. Álltam, fejemben a szavaid visszhangzottak, gondolatim felkavarták az elmúlt napok történései. Lelkem megnyugodva, letisztulva várt. A szelíd béke derűbe fogta lényem. Egy apró szív-villanás volt az egész: egy mozdulat, egy szó, egy alig-érintés, ami belém égett, rögzült törölhetetlenül, ami köröttem mindent megváltoztatott,, szívem szárnyra kelt, angyal lettem valóban, láthatatlan tünde-szárnyú, lelkem, lényem a hihetetlen nyugalom és béke kisugárzásával, csendes-lehajtott fejjel fogadta szíved, odaadón, szelíden, boldogan. Lélek-állhatatosságával várlak folyamatosan, számolom a perceket, nem sürgetek, nem követelőzöm, elfogadom mindened. A boldogság úgy árad szét bennem, mint simogató tavaszi napsugár, amely a szívet érinti először, és lágyan méz-arany fénybe fog, gondolataim közt jársz, kitöltöd napjaim, hogy este, mikor a karodba szorítasz, feledjek minden rosszat, és egy legyek veled lélekben, gondolatban, szív-dobbanásban, szív-villanásban. Ezt csak megköszönni lehet. A csendes derűm körbefon téged, láthatatlan, téphetetlen szálak húznak feléd szakadatlan. Hajnal hozzám simul, átölel egy pillanatra, bíborszínbe borít, felragyogtatja a csillagjelet homlokomon, csókot lehet, tovaillan...