„Egy szociológust, hajdani tanítványát kérdezte az újságíró az átmenet sajátos problémáiról,
s az a gyámoltalan, gátlásos emberke, akinek alig hallotta a szavát annak idején az ateista körön,
kertelés nélkül kijelentette, hogy a kaméleonok korában élünk,
s addig nem lehet szó valódi változásról, amíg a közéletet a régi rendszer színváltó alakjai bitorolják.
Egy új nemzedéknek kell felnõnie, hogy társadalmunk végre megtisztuljon.
Az olyanok, akik egyik napról a másikra maszkot változtattak,
csak késleltetik ezt a folyamatot, mondta, s példaként õt, régi tanárát említette.” (A törlõember)

A stílus – állítják többen – a személyiség maga, ehhez hozzá tehetjük, hogy a történet a személyiség ereje. Az elbeszélés eseményszálai, az író szellemiségének izomrostjai mutatják meg leginkább, milyen munkát követelt meg a kaotikus világ elrendezése, hogy létrejöjjön a mû. A történetszövés az önuralom, a teljesség próbája. Ott mutatkozik meg az elbeszélõ férfias vagy nõies jellegû igényessége.
Sz. I. P. stílusát éppen a történet gombolyag-vezetése, bonyolítása, idõsík-vágása, kényelmes és részleteknél elidõzõ kibontása, olykor abszurd tér- ás idõ-visszametszései teszik félreismerhetetlenné, erõteljessé. Mondhatni, a Jerikói lonc novella-lánca férfias számvetés a korral, a pszichével, a társadalmi közeggel szemben.
Az ismétlés a dologba történõ elmélyülés atyja, a beleérzés pedig az édesanyja. Mindkét „poétikai fogás” igen gyakori a könyvben eggyé szerkesztett írások esetében. Így teljesednek líraivá, felejthetetlenné; így együttlétükben, vagy pontosabban „együttállásukban”. Heten vannak, mint a ptolemaioszi rendszer hét bolygója a Nap körül.
A középkorú írói személyiség az kíván lenni, aki, nem szerepekben bujkál: hanem a psziché alapmozgásait fedi fel hétköznapiságainkban.

A Hargita alatti városkában milyen rálátás nyílik az ember létkérdéseire? Írót és olvasót ez teszi a közös történet (kaland) részesévé. Ha csak ezt a kérdést tennénk fel M. Heidegger úr boncasztalára, már komor és komoly feladatot teljesítenénk. De Sz. I. P. franciás, csokornyakkendõs, elegáns stílusa kisiklik a filozófia bármennyire élesen tartott szellemi szikéi elõl.
A székelyudvarhelyi írótárs többet kíván, azt tárja fel, hogy milyen álmok és rémálmok fejezik ki a Hargita alatti városkában otthont és otthontalanságot egyetemes gondként hurcoló ember fiát, lányát ás gyermekeit. Mûvészi üzeneteiben nem a kérdés, hanem a láttatás a fontos. Az intuitív olvasás felrezzentése modern korunk – paradox módon – racionalitásának „csipkerózsika álmából”.
Az írói stílus technikai eszközei: idõsík-váltások, ismétlés-kényszerek az öröktõl-való lét intuitív paradoxonait, jelenkorunkban való belemártottságát hivatottak kifejezni. Most csak a novella-zárások útvesztõ-önvisszatérõ jellegére és csattanós tovább-gondolás kényszerére hívnám fel olvasói figyelmüket:
A kötet elsõ novellája Horthy eszményének elpusztíthatatlanságát a nagypapa fényes tiszti gombjára történõ utalással rejti-erõsíti meg…
A második novella a várt, de folyamatosan elhárított édesapa-halál bekövetkezésérõl tudósít…
A harmadik novella egy szovátai emlék kimosott planétás cédulájával eleveníti vissza a történtek többértelmûségét…
A negyedik, az ötödik és a hatodik novella egy gyönge idegzetû színésznõ, egy hétpróbás bolseviki gazember tragikus történetei után a jóindulatú alteregó, a jóindulatú leleplezõ-ember, a tanú-ember esendõségét fejezi ki megejtõ elbeszélõi beleérzéssel. Éppen itt tör fel legmélyebbrõl a Jerikói lonc pszichikai tragikumának elviselhetetlensége:
A szomszéd kutyájától való szorongás betetõzi a világ-illúziót hirdetõ média-kritikus nézõpont különös elõtörténetének tanulságait:
„... Reszketõ kézzel tapogatózva meggyújtotta az elõszobai villanyt. A szûk helyiséget elöntõ lámpafényben valami sötéten mozdult a sarokban. Egy szempillantás alatt kitisztult a feje.
Éppen csak annyi ideje maradt, hogy a valószínûtlenül éles fényben lássa, amint a földtõl rémséges árnyként elválik és sárgán villámló agyarakkal torkának ugrik a hatalmas fekete véreb.”
Az utolsó novella ismét alteregó-tükrözõdési remekmû: a romániai politikai hatalmasságok és a magyar értelmiség egymásra utalt, függõségi világát tárja fel. Ahogy a függõségtõl nem menekülhet sem az elsõ novellának a múltkutatást hivatásként vállaló professzora, úgy az utolsó novella erdélyi emigránsa sem, aki visszatér volt barátja halálának színterére, hogy évtizedek múlva is ugyanazon fondorlat-világ és halálveszély prédájává váljék.
A könyvzáró szakasz idõtlenséget, veszélyérzetet, zónán túli és inneni démoniság fölötti járást, a lélekkel egyensúlyozó ember lépteit idézik: „Kísérõi, mintha titkos jelre, hirtelen letértek az ösvényrõl és eltûntek szeme elõl a sötétben. Megindult utánuk, ám mintha a föld nyelte volna el õket, nem bukkant többé a nyomukra. Sokáig bolyongott, míg végre kitalált a sûrûbõl. Egyedül volt. A páfrányok között kígyózó keskeny ösvény hívogatóan világított a holdfényben.” – A lélek alvilágának fénye világítja meg a lépõ ember útját, de a küzdelem útja ez az alvilág hatalmasai ellen. A miltoni paradicsomi világból idõtlen idõk óta kiûzötteké. A küzdést mindig újrakezdõ emberé.

Sz. I. P. nem öncélúan esztétizáló író, de emberi helytállást, esztétikumot és a kor koronatanúságát egyként vállalja. A Wass Albert életmû kutatásában és bûnösségének megcáfolásában elsõként emelte fel szavát a rágalmazok egyre szaporodó hadával szemben. A Wass-életmû magyarországi kiadójától, a Kráter Mûhely Egyesülettõl neki ítélt Wass Albert Díj nemcsak erkölcsi kiállását, hanem írói kvalitásait is a magyar írófejedelem munkáságához méltónak tartotta. Az ugyancsak a KRÁTER gondozásában megjelentetett novelláskönyv hû a Wass Albert által meghirdetett írástudói eszményhez: „A szellemi ember felelõssége nem ismer megalkuvást és a jövendõ könyörtelenül számon kéri tõle minden kimondott szót. Az emberiség nagy pereiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi, arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófa alatt éppen úgy, mint bársonyszékben.”
Nem tudhatjuk, hogy mi kell az írói halhatatlansághoz, de hogy az olvasói szeretethez és az írói megbecsültséghez elég lehet ez a kezünkben tartott könyvecske, a Jerikói lonc 7 novellája: abban biztosak lehetünk. A lakoma, amellyel Sz. I. P. megvendégel minket, halhatatlan ízekkel és szépségekkel gazdag: fájdalmakkal, szomorúságokkal, szenvedélyekkel, dacokkal, sikolyokkal, az emberlét teljességével.