Másodpercnyi vesztegetni való ideje sem maradt, miután az ütött–kopott, horpadt, dohos barakkból elszabadult. Kényszerű fürgeséggel hajtotta magát, hogy a rendelkezésre álló, nagyjából 48 órás szabadidőt, valóban az otthoniakkal tölthesse.

A novemberi, apró szemű, sűrűn szemetelő, hideg, ónos esőben, akár útszéli szobornak is nézhette volna bármely arra járó kocsi sofőrje. A probléma igazi súlyát az adta, hogy órák óta egyetlen kocsi sem tévedt, még véletlenül sem az Aradról kivezető északi országútra. Egyre türelmetlenebbül várt, az agysejtjeiben egyenként dobolt körmeivel, mint asztal sarkán, ha ideges. Igen sűrűn kukkantott az órájára. Fogyott az idő, minden útszélen vesztegetett perc az idejéből szakítódott ki. Hosszú órák után, egy Dacia húzott el mellette, fékezés nélkül, olyan sebességgel, mintha legalábbis 8 sávos autópályán menne. Integetett teljes erőből, épp csak az országút közepére nem állt ki. Már el is könyvelte magában a veszteglés folytatását, mikor úgy 50 méterre, kínkeservesen, az irreális sebességből csúszva, fékezve, valahogy megállt a bádogdoboz. Az elfolyt idő sarkallására, vágtában rohant a kocsihoz, nehogy véletlenül elinduljon. Beült.

– Váradra mennék.

– Az nem fog menni pajtás. Én csak Csümegig megyek.

– Akkor addig, ameddig maga megy, csak jussak minél közelebb Váradhoz.

Többször ült már Daciában, de ilyen sebességgel, ilyen keskeny úton, sosem száguldott. Volt némi tapasztalata ahhoz, hogy felmérje, szinte bármelyik élesebb kanyarból a síkos úton kirepülve, ripityára mehetnek… Megúszták!

– Csümegen vagyunk, én itt lakom. Mik a terveid az éjszakára?

– Itt fogok állni autóstoppért, valahogy haza kell vergődnöm.

– Én kizárom, hogy reggelig, még egy kocsi itt elmenjen.

Túl valósnak tűnt, amit a sofőr mondott, hiszen szembe egyetlen kocsival sem találkoztak és menetirányban sem előztek le egyet sem.

– Merre van az állomás?

– Itt a mezőn keresztül egyenesen. Várj, felkapcsolom a fényszórókat, ebben a vaksötétben nem látsz semmit. Vágni lehetett, az a tipikus, 80–as évek eleji, áramtalan sötét. Nem is látta, hogy a falu szélén, egy mező mellett vannak.

– Ezen kellene átmenned, abba az irányba. Nézd a kezem!

– Megjegyeztem! Abban az irányban találom az állomást?

– Igen. Na, viszlát pajtás, nagyon fáradt vagyok.

– Jó éjt főnök!

Az orráig sem látva, kezdett el előre botorkálni a süppedő nyirkos latyakban, a nyári fű emlékét hordozó, elszáradt, nyálkás természetben. Elgondolkodott. „Meg sem kérdeztem ettől az ürgétől, hogy folyó, patak, netán mocsár nem esik–e útba és, hogy milyen messze van az állomás. Olyan vastag a sötét, az eget olyan ormótlan felhők szigetelik, hogy úgy megyek itt, mintha szemem sem lenne.” Lassan tapogatózott a cipőjével lépésről–lépésre óvatosan, nehogy előre nem látható veszedelembe süllyedve úgy vesszen oda, hogy nyomát se leljék. Hamarosan úgy gondolta, eltévedt, ámbár tartotta a jelzett irányt. Aztán, az ég alja világosodni kezdett, másra nem gondolhatott csak, hogy egy településnek ment neki vakultságában. Még egy pár méter után, az éjszakai sötét csendjét –amikor a szél zúgását is másképp hallja az ember, az ág reccsenése pedig olyan, mint egy mennydörgés– hirtelen kettészakította az állomások hangszóróinak jellegzetesen sípoló hangja. Érthetetlen, hogy a teljes csendből, ilyen rövidtávon, milyen, az akusztikát befolyásoló természeti tényezők kapcsán történt, de így legalább tudta, hogy nem tévedt el. Mély völgyben volt a pályaudvar, jól rálátott, fényszórók tömege vakított végig a síneken. Kerekeket kalapáló vasutasok, egy teherszerelvényt állítottak éppen össze. A lejtőn hátradőlve, a cipősarkaival végigszántotta a sáros földet, nem kis magasságból pehely könnyen csúszott az első sínpár mellé.

„Egyenesben vagyok”– gondolta. – „Most már csak az a kérdés, mikor indul az első vonat Várad felé.” Ez a kérdés nyitottan maradt, az állomás falára kirakott menetrend szerint, legnagyobb keserűségére, reggelig nem volt semmi Váradra tartó szerelvény. Ennyi erővel maradhatott volna Aradon is, ez ugyanis ugyanaz a vonat, ami miatt nekivágott a kalandtortúrának. Sok értelme nem volt, de bezörgetett az

állomásfőnökhöz, aki álmos, vöröshagymára emlékeztető szemekkel, a zubbonyát nagy nehezen begombolva támolygott elő.

– Tiszteletem főnök! Váradra mikor van vonat?

– Láthatja a menetrendet, ezért kár volt megzavarni az álmomat.

– Az a helyzet, hogy nagyon kimért az időm, az kizárt,

hogy reggelig itt rostokoljak.

– Nagyon sajnálom, a maga kedvéért nem tudok vonatot indítani.

Kicsit elgondolkodott, majd miután végigmérte, a külsejéről akár börtöntölteléknek, kényszermunkásnak, szökevénynek, de leginkább szánni való alaknak kinéző legényt, állomásfőnöki önmagát mintegy megerőszakolva, némi gondolkodás után, odabökött a tehervonat felé.

– Van itt egy szerelvény, Váradra mennek, beszéljen a mozdonyvezetővel!

– Mikor indulnak?

– Az kiszámíthatatlan a tehervonatoknál, de a reggeli menetrendszerű járatnál mindenképpen hamarabb. Lehet percekkel, lehet órákkal, még az is lehet, hogy az érkezik előbb Váradra.

– Jól megnyugtatott főnök, de meg fogom próbálni. A mozdonyvezető és a segéd, az indulási engedélyre várva, éppen ráncba szedték, ellenőrizték a vonatot, a mozdonytól az utolsó vagonig. Szemet szúrt nekik a hívatlan vendég, aki szemlátomást, valami rosszban töri a fejét.

– Ne császkáljon itt, ez idegeneknek tiltott terület!

– Értem én uram, de az állomásfőnök küldött.

– Ide hozzám? Az lehetetlen!

– Nem kérem, valóban így van, Váradra szeretnék eljutni.

– Velünk? Nem engedhetem fel a mozdonyra.

– Megfizetem jó pénzzel.

– Ne vicceljen, ez nem pénzkérdés, az összes létező szabályt át kellene hágnom ahhoz, hogy ebbe belemenjek. Szóba sem jöhet!

– Azért gondolkodjon el rajta, kevés az időm…

Valamin elgondolkodott a mozdonyvezető, maga sem tudta min. Félreállva sugdolózott a segéddel, majd beállt középre, a segéd odaosont és bal kezével intett.

– Gyerünk pajtás, uccu fel a mozdonyra. Itt ez a két szék, feküdjön végig rajtuk, és amíg nem mondom, történjen akármi is, eszébe ne jusson felegyenesedni.

A különös utazó végigdőlt a két széken és álomba zuhant, szinte egy pillanat alatt, az indulásra váró mozdony gépzajában, melyhez hasonló altatódalt, legfeljebb egészen kisgyermek korában, anyjától hallhatott. Sem indulást, sem kanyarokat, sem váltózökkenéseket vagy dudálást nem érzékelt. Amikor a segéd óvatosan, a lábait piszkálva keltegetni kezdte, ha narkózisból ébresztetik, sem találhatta volna szétszórtabbnak magát. Minden diffúz volt, szokatlanul hosszú idő alatt fogta fel hollétét is.

– Itt vagyunk Váradon, az Ősi pályaudvaron. Átmegyünk a mozdony közepén, jobb oldalon lopva, hogy egy egér se vegye észre, úgy szálljon le öregem.

Végigbotorkáltak a mozdonybelsőt, ahol az álló lokomotív motorja így is komoly zajt ütött. Lekászálódott.

– Nagyon sok időmet mentették meg, itt van egy 25–ös, többet nem tudok adni.

– Félre vicc, vagy segítünk, vagy nem! Ne is próbálkozz ilyesmivel! Örömmel hoztunk. Teljen jól a napod!

– Isten megáldja magukat, viszontlátásra!

A rakodó–pályaudvar pókhálószerű sínlabirintusa, megannyi váltóval összekötött sínpárok rendszerével, veszélyes terepnek látszott. Akármerről jött volna egy kiszámíthatatlan vonat, megjósolni sem lehetett, merre mozduljon el. Már teljesen éberen kisietett a pályaudvar

szélére és elindult hazafelé.