AJÁNLOM AZ OLDALT
Nehéz kilépni a gyermeki középpontból. A kisgyerek megszokja, hogy neki, hozzá mindig a saját szempontjából beszélnek, hogy az övé az egyetlen, a kizárólagos. Szempontjai átvéve mind, figyelmek rá irányulnak mind. Ő a szemefény, akár szemfényvesztések árán.
Félrelépted nem országos esemény . Az enyém sem, természetesen, de számomra ez természetes, ti. nem tekintem annak. Ezt a mondatot, – így még korábban fogalmaztam meg és rögzítettem magamnak. Azóta is ezzel szoktam jelezni, ha valaki olyasmit, olyasvalakit említ és vesz adottnak, amit, akit én egyáltalán nem ismerhetek, vagy nem valószínű, hogy ismerném. Egykor rögzített mondatomat egyre aktuálisabbnak érzem: az, hogy mindenből és mindenkiből folyamatosan egyre több lesz, azt is jelenti, hogy egy emberre, eseményre, rendezvényre stb. egyre kevesebb figyelem jut – vagy éppen semmi. Hogy figyelmek mennyire oszthatók meg, az egyéni adottság. Én pl. nem tudok egyszerre két- vagy többfelé figyelni, és egymásutánban is nehezen megy az átkapcsolás egyik emberről, tevékenységről stb. egy másikra. Bárhogy is, ha meg kell osztani – a figyelem, az élmény – veszít intenzitásából. Lehetséges-e közös tekintet, nézőpont, ha sem a szem nem közös, sem annak a pontja? A sokféle és sokirányú megosztottságok áthidalásához empátia szükségeltetne. Az empátia nagyon fárasztó annak a részéről, aki megpróbálja gyakorolni: folyamatos önkorlátozást, erőfeszítést igényel. Aki viszont részesül e ritka adományban, többnyire fölöslegesen, mert nem veszi észre, hogy részesül(t) benne; természetesnek tartja, hogy hozzá a saját szempontjából beszél(je)nek. Az empátiának máris két összetevőjét emeltem ki: 1. mit vegyek (veszek) adottnak; 2. kinek a szempontjából beszéljek (beszélek).
A sajátjáéból, természetesen (beszél mindenki). És azt veszi adottnak, ami, aki számára adott. Amit én (a mindenkori) tudok, azt tudja (tudja!) más is. Elvárja, feltételezi. Föl sem merül benne, hogy esetleg fogalmam sincs, ki(k)ről beszél, hogy nem tudom azonosítani a referens(eke)t. Nehéz kilépni a gyermeki középpontból. A kisgyerek megszokja, hogy neki, hozzá mindig a saját szempontjából beszélnek, hogy az övé az egyetlen, a kizárólagos. Szempontjai átvéve mind, figyelmek rá irányulnak mind. Ő a szemefény, akár szemfényvesztések árán.
Vélt vagy valós empátiám alapja, hogy semmit, senkit nem veszek (ne vegyek – ez nehéz, erre külön figyelni kell) adottnak, ismertnek, köztük magamat se(m). Ezért röviden bemutatkozom: ki az az én, aki itt most beszélek (írok), és milyen pozícióból teszem mindezeket, meg a majdan elkövetkezendőket. Alapvetően és eredendően költő, korábban nyelvész is, valamint (szintén korábban) kifejezetten határterületeken mozgó, határterületeket mozgató esszéista.
Magamat így gyorsan letudván, jön a sokkal nehezebben megválaszolható kérdés, hogy beszélgetéskor vagy különösen írás közben mit vegyek adottnak. Beszélgetés könnyebb eset; ott azonnal lehet korrigálni. Összes lehetséges interakciós helyzetben leginkább az észrevevés önállóságának, eredetiségének az adományát, vagy legalább ennek igényét (az érdemi és elmélyült odafordulást, személyreszólóságot) szeretném adottnak venni (tudni, hinni, remélni…), ám éppen ez az, ami a legkevésbé, a legritkább esetben…
Az észrevevés önállósága (eredetisége) egy mentális cselekvéssor egyik közbenső láncszeme: 1. X, a mindenkori egyáltalán kíváncsi és odafigyel másokra, a másikra stb. – jól: vagyis megpróbálja őt megérteni a saját szempontjai szerint, saját élettörténetéből. Saját szempontjából mindenkinek igaza lehet (megérthető), ám ehhez szempont-egyeztetések, kölcsönös alkalmazkodások szükségeltetnének. Tisztázás. 2. Észrevesz, érzékel, felfog – jól. 3. Értékel, minősít – jól. 4. Reagál – jól. (Észrevevés ideáltípusa.)
Ideáltípus, mert mindez csupán szerény óhaj. X, a mindenkori sajnos eleve nem kíváncsi; valamit nem tud, nem mer, nem akar önállóan észrevenni és értékelni, ezért ráhagyatkozik a mások által előzetesen már jóval előtte meghozott ítéletekre. Előítélet és sznobizmus közös gyökerét ebben látom.
Elmondottak azzal a megszorítással értendőek, hogy kérdés, lehetséges-e elvileg és egyáltalán paradigma-független észrevevés. (Elfogulatlan szem.) Természetesen nem. Kérdés, ki melyik (milyen) irányban elfogult és mennyire, illetve mennyire van tudatában ennek/annak. Az én szemem pl. a hierarchizáltságok, tekintélyelvek, a kitüntetett, kizárólagos nézőpontok ellenében fogul el.
A szem ügye (dolga) lenne, lehetne mégis, hogy szemügyre vegyen. Hogy ügyének tekintse a szemrevételezést. A másik oldalról fogalmazva: hajlandó vagyok-e kitenni magam a szem szégyenének. Talán azért olyan nehéz bárkivel is a kölcsönös megértettség viszonyába kerülni (maradni), mert vagy én nem láttatom magamon (amit kellene, lehetne), vagy ő nem veszi észre azt.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum