A verseket a Kristálysíkok, kutyavakkanások, Sorvázlatok, Nyúlbogyó-ciklus,

Mementó ’68 Európa-ciklus,  Karcolás-vázlatok és a Mondatséták-ciklusból

válogatta a szerző.

 

Lombszagot üvölt a hegyek alja.

  

Ló-pata tapos tócsák szűzhártyáján.

  

Nem nézhetek le senkit semmiért,

csak tócsák fölött képmásomat.

 _______________________________________________

 

Ablakba állított szégyenlős cserép –, levelét megejti a hold

                                             (METAFORA EGY LÁNYHOZ)

  

Az ősz utolsó napján, hogy meleget lehelt a fű –

S a bokrokon egy-egy levél: török elől kiürített váron a zászló – – –

 

Vége, minden vége. Csak szerelmünk ment össze,

mint a tej.

 

Párkányra kitett tejföl’-üveg –, ez lett a tőgy forró teje

  

Kinőtt foltos farmer –, tű, cérna van-e? – – –

  

Ma fekete köveken lépek: kukoricacső koromra sült kövein – – –

 

Hó hull –, Mona zsákjának fölfeslett sebéből – – –

  

Szilva-hamvas a virradat tojása, elgurul fejünk fölül

                                 (METAFORA TÉLI REGGELEN)

  

Három falra csattant krémes – – –, három nap lángol az égen

                                      SZERETKEZÉSEK HÁRMASÚTJÁN)

  

Még él ez az ország. A vérnek, csillagnak és fűnek

Három színe a lobogója

  

Lépdelő forintos néz – –, keskeny perselynyakon, kék ég felé

                                                        (HÁZKÖZÖK, ÉJSZAKA)

  

Város hüvelyéből kipördült borsó – – –, gurul ország dimb-domb paplanán

                                                                        (METAFORA POSTHUMUS)

  

Fehér terítőn kerek csészében barna teád – ihattam egész nap

                                                                                (SZEMED)

  

Egy kendő, tenyéren madár, verdesi szárnyát – repülne fölfelé

                                        (SZÉLBEN, AHOGY SZÉTNYITOTTA)

  

Néznek rám – –, mintha légypiszok lennék,

tiszta abroszon

  

Kék-puha párnázott ajtaját az égnek

ránk csapták

  

Zöld repkénybe búvik a szem bogára

                                        (SZIESZTA)

  

A nap ráüti bélyegét a konyhaasztal tárgyaira

  

Ezüst bogarak másznak fényes nádszálon – – –

                                (MARGIT-HÍD AUTÓKKAL)

  

TINTÁM: nagyanyám fekete kendője –  ahogy az úton

átmegyen napsütésben – – – (SÁRGA FOTÓPAPÍRON)

  

Rám szállnak a legyek – – –, cefrének néznek

  

Sulykoljátok! mákszem! mozsárban sulykolóval!

terített asztalra tészta-dísznek – –

  

Élni – kutya, ha kitartja fejét úszva a víz fölé!

  

Örvény a vízen: t...-it rázza Duna alatt

a kádfürdőző Isten

  

Fehérek a combjaid, – – – –

s a száj rózsaszín szán-nyom a bőrödön

  

Lehullt levelek könnyeznek fényes harmonikákon

                                                   (LÉPCSŐ-ETŰD)

  

VIRÁGVERSEK-I (ALAGÚT): Nyíló rózsában bandukolunk

  

VIRÁGVERSEK-II (REFLEKTOROK):

Mintha fehér tulipánba hasadna az út

  

Városra rákalapált fekete szárny: pávafark-díszét hímezi zápor

                                                                   (ASZFALT-KÖZEL)

  

Megint fölvette keresztanyám csontszín láncát

a híd

 

Zúzódás pókhálónyoma az arcodon, beton

  

Az eső –

gyorsan göngyöli rá az aszfaltra fekete szőnyegét

  

Forgó köszörű, pillantó tükörben forog a havas út

 __________________________________________________________

 Kugligolyó-hold

jegenyét döntene –

de nem dől

  

(BUSZKANYAR): A Nap üvegdobozba tévedt rovar – ütődik ide-oda,

mígnem kihull

  

Akáclomb ernyedt kézfejei: meg-megbicsakló zöld vízesés

  

CIKÁZÓ FECSKE ARCAINK: IKONOK FEKETE LOGIKÁJA

  

Fekete tusrózsák – bodzatövek nőnek szétszórva szerte

                                                         (ŐSZI DOMBHÁT)

  

Kékes tej csorgott tejcsarnok kövezetére –

alkony teje – az égre

 _______________________________________________________

 Utolsó hidegre, dermedésre készen

virágport szedni fölröppen még a darázs – –

  

Gyümölcséről levált héj – –, mi már

szétázunk, és forr tovább a katlan.

  

Sötét gubbasztás, szemlesütve,

és odaégünk – én is, te is.

  

Csak karcolások és repedések voltunk,

kőhöz és földhöz nem hasonlítottalak.

  

Barna pergamenre fehér virágait a rajzoló;

ívelte rád a csöppjeit meztelen zuhany

  

Neon tejcseppek tócsán, macskakövön:

a fekete terítőn csorogtak

  

Az eső utáni ég ezüst tenyere elpihen

ázott fekete bundáján a betonútnak

  

Aranyveret havon: villamossínek fényes pálcika-illesztgetése

  

A hóra léptek csillagképeit rajzolta a nappali forgatag –

ábráit vakolvasással tapogatja az estéli fagy

  

Sáros keréknyom magnószalagja

szétszaggatva a földeken

  

Leterített gumiköpenyem az elázott tér:

aszfalt-fekete

  

Tócsák vak takarója alól kel föl a Nap

  

Templomtorony – falvak tollhegye vezeti

láthatatlan tintám...

  

Tejút – te meszes por,

műútszélre szorított

kerekek nyomában...

 ___________________________________

 Önveszély: a képességek sokfelé ágazó leáldozása!

  

Az örökös szomjúság legüdítőbb csillapítója: az önerőforrás.

  

Nagy megoldások hajszolása könnyen eltapossa parányi

sikereidet is.

  

Talpra állítanak – ők, az egészséges mondatok,

amelyekkel félredobhatod a gondolkodás megszokott mankóit is.

  

Az ép mondatszerkezet tartópilléreire –

fölépülhet jellemed is.

  

Ne keressd a végleteket, mert az ép jellemhez amennyi azokból szükséges,

azt sosem veszítheted el!

  

Nem elég jónak, de erősnek kell lenned,

hogy rossz sugallatok játékszere ne lehess!

  

A sok feladat – akárcsak egyetlen sikeres megoldásának

a reményét is kétségessé teheti.

  

Aki nem keres, maga is elvész!

  

Mondatséták – hová, Kihez vezettek el?

  

Van-e egyáltalán barát, felebarát, akit még nem árultál el

folytonos másokhoz fordulásaiddal?!

 

Mozgásformák az állítmányokban – a mondat mozdulatai.

  

Vízfelületek: a folyó még mindig “futótükör” –

de az állótükör sem mindig pocsolya!

  

A pocsolya – fölszárad.

Az esőtartály – megtelik.

  

Az égbolt mennyi változása tükröződik – akár egyetlen

vízgyűjtő hordóban is.

  

Nem feltétlenül hű, de légy éber önmagadhoz!

  

Isten! Te magadat folytonosan bizonyítod.

Én pedig téged – de ritkán.

  

Javíts, –, –, hogy pontról pontra pontosítsd munkád ívét.

  

Kisimult mondatfeszültségek – lélekáram-szolgáltatás.

  

A terhétől megszabadult paripa pihenni nem áll meg, de vágtába fog,

még üres szekerét is elragadja!

  

Életünk mégis folyók deltája –

százfelé szakadva is elér

egyetlen tengerárba.

  

A mondatok sója – mint növényeknek a földé – a lélek tisztasága.

  

Augusztusi éj, / rólunk leváló élet, / ó, almahéj!

                                                    (NAGYRÉVI HAUKU)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés