a női identitásokról, a versbeli identitásokról és a szerepekről

– Véleményed szerint létezik-e speciális nõi irodalom?

– Elõször a besorolhatóságról és a típusalkotásról szólnék. Úgy gondolom, hogy a személy, a személyesség, a személyiség és a személyre szólóság, sõt a személynek szólóság nagyon fontos. Nem hiszek az emberek bármiféle alapon történõ tipizálásában, típusokba sorolhatóságában. Nem típusokban létezünk, hanem egyedi emberekként, személyekként, személyiségekként. Nincs „a nõ” általában, mint ahogy „a férfi” sem. Sokféle, végtelenül sok különbözõ férfi és nõ létezik, és annyiféle nõ- és férfiirodalom, amennyiféle nõ és férfi. Pontosan emiatt, mindaz, amit errõl a témáról általánosságban mondok, nagyon korlátozott érvényességû lehet csak.

– A nõ mivoltod vagy nõiséged probléma-e számodra, és problémát jelenthet e mások például az olvasóid számára?

– Úgy gondolom, igen – máskülönben az a kérdés, hogy van-e specifikusan nõi irodalom, föl se merülhetne. Egy nõnek a nõ mivolta és nõisége eredendõen és eleve probléma – ezzel szemben egy férfi számára a férfiléte nem az, hanem természetes, kellemes adottság.

– A nõi íróknak elsõsorban arról kellene írniuk, hogy milyen nõnek lenni?

– Nem, egyáltalán nem! Számomra legalábbis ez így soha nem merült fel. Ugyanakkor nemcsak tõlem, hanem minden nõi írótól, nõi alkotótól meg szokták kérdezni, hogy elõny-e vagy hátrány a pályáján az, hogy nõ...

– A te témáid ugyanakkor mégiscsak kifejezetten nõi témák! Nyilván vannak olyan írók vagy költõk – férfiak és nõk – , akik „semleges nemûek” ugyan nem lehetnek, mégis „semlegesnek” kell õket tekinthetünk ebbõl a szempontból.

– Az embernek a neme biológiai adottság, ami eredendõ, eleve adott, és abból nem lehet kilépni. Tehát ennyiben feltétlen van nõi irodalom és van férfi irodalom is, mert a természetes neme korlátait senki sem tudja átlépni, illetve csak szereppel, szerepjátszással próbálhat meg ebbõl kilépni vagy kitekinteni, és empátiával belehelyezkedni a másik nembe. De a szerep azért mégis más, mint a közvetlenül adott nem. Ebbõl következik, hogy egy nõ nyilván nõi módon látja a világot, és úgy is ír – ugyanakkor nem biztos, hogy ez tudatos választás kérdése.

Visszatérnék az alaptémánkhoz: hogy van-e speciális nõi irodalom. A kérdés eleve valamiféle egyenlõtlenséget feltételez, mert arról soha nem szoktunk beszélgetni, hogy van-e férfi irodalom, tehát ez egy tipikusan férfi-kontextus sugallta megfogalmazásmód. Addig és csak addig beszélhetünk „speciális” nõi irodalomról, amíg a nõi alkotók kisebbségben lesznek, és amíg a férfi alkotó a viszonyítási pont. A nõ a kivétel, a viszonyított, a függõ, a megjelölt – adott esetben megbélyegzett – a férfihoz képest. Közben a nõk nagy többsége még mindig a férfiak függelékeként él, vagy határozza meg magát. Az önbecsülését, az önértékelését a férfiakra alapozza. A férfiaknak akar megfelelni. Az egyik költõtársam említette, hogy negatívumnak tartja, hogy neki fõleg nõolvasói vannak. És ezt negatívumként értékelik mások is. A kérdést tehát úgy kellene feltenni: van-e sajátosan férfi és nõi irodalom? Van-e különbség a sajátos nõi beszéd- és írásmód, valamint a férfi beszéd- és írásmód között, és ha igen, miben áll az.

– Olvastam egy érdekes cikket a nõi irodalomról a Harper’s magazinban, az a címe: „Még az irodalomban is csak a méret számít”? Azt állítja a cikk, hogy mivel a nõk az apróbb részleteket jobban észreveszik, és ezért jobbak a kis világok ábrázolásában is, valószínûsíthetõ, hogy nem nõ fogja megírni a XXI. század Háború és békéjét, és a nõk Nobel-díjat se fognak kapni egyhamar, mert csak a „nagy témáknak” jár ki a nagy díj.

– Igen, így van, és ráadásul a Nobel-díjra felterjesztõ bizottság is férfiakból áll. A múltkor, A rabbi lánya kapcsán* arról beszélgettünk, hogy milyen szokatlannak hat a regényben, hogy a fõhõsnõ azzal is lázad az õt fojtogató hagyomány ellen, hogy titokban szõrteleníti magát a fürdõszobában. Ez a részletekre kiterjedõ, igen hiteles és meggyõzõ szõrjelenet elképzelhetetlen lenne egy „férfi” regényben. Tudjuk, hogy amikor férfiak egymást között fociról, autókról vagy sörmárkákról beszélgetnek, az elfogadott közbeszédnek számít, míg a nõk „kisvilágába” tartozó témák – mint ez a szõr-ügy is – irrelevánsnak tûnnek, és így kívül maradnak az irodalmi mûveken.

– Milyen típusú nõírót fogad el a szakma?

– Talán éppen azokat, akiknek a neme, a nemisége, a nõvolta a lehetõ legkevésbé nyilvánul meg írásaikban. Mondhatni nemtelenül, vagy „semleges nemûen” írnak, például Nemes Nagy Ágnes. Tehát az „akár férfi is írhatta volna!” dicséretnek számít – kontra „ez olyan rossz, hogy csak nõ írhatta! Nemes Nagy Ágnes Sorok címû verse így kezdõdik: „Az impotencia / a félelem fia”. Egy méltatója éppen azt értékelte ebben a versben, hogy a költõnõ férfiszerepben, férfimódon mert írni. Nõírónál negatívumként értékelhetik, ha nõisége érzékelõdik. Férfiírókra ez nem érvényes. Õk szabadon nyilvánulhatnak meg nemükben, nemiségükben is.

– Ismerünk ma már ellenpéldákat is: egyik fiatal költõnõnk éppen azzal provokál, hogy a nõiségére játszik rá. Ez a provokáció egyben a versek témája is. És itt vagy például te...

– Egy nõnek a nõ mivolta és a nõiessége is probléma, amit õ maga is nehezen tud kezelni. Most persze nem a magánéletrõl beszélek, hanem a mûvekrõl: nem létezõnek nem tekintheti. Mit akar vele tenni? Vagy túlhangsúlyozza, túlfokozza, vagy egyszerûen lefokozza magában – sõt eltünteti. De ezek lehetnek szerepek is. Végig lehet próbálgatni a lehetséges nõi szerepek sorát.

– Mit tehetnek a civil nõk, akik nem írnak verseket?

– Õk a saját életükben próbálgathatják, csereberélhetik õket. Az embernek több énje van, hol ez, hol az kerül elõtérbe: amelyiket a helyzet éppen elõhívja. Aki ír, az meg is örökíti mindez – ennyi a különbség.

– Kinga, te a különbözõ identitásaidból melyiket tartod a legfontosabbnak?

– Nem tudok és nem is szeretnék egy mozzanatot abszolutizálni. Mindig az a fontos számomra, hogy az adott szituációban éppen melyik énemre, melyik szerepemre van szükség. Az én-jeim mellérendelésekben léteznek egymás mellett, nem hierarchiában. A személyiség akkor rugalmas, ha képes alkalmazkodni a mindenkori helyzethez, mindenkori beszélgetõtársához: ennek megfelelõen kerül elõtérbe valamelyik identitása vagy szerepe. A „Légy hû önmagadhoz” típusú felszólításokat álságosnak és leegyszerûsítõnek tartom: melyikhez? Ráadásul úgy értelmezem, hogy nárcisztikusságra szólít fel, ami azért fölösleges, mert az amúgy is túlteng bennünk.

– És a versbeli szerepeid közül...?

– Nem szabad a költõket összekeverni a szerepeikkel. A versperszóna nem azonos a költõvel, még akkor sem, ha a költõ egyes szám elsõ személyben ír.

Az én két elõzõ kötetem – teljesen véletlenül – különbözõ nõi szerepek köré szervezõdött. És nem nemi identitás-problémaként, hanem költészeti problémaként izgattak elsõsorban.

FABÓ KINGA KÖTETEI:

∑ A határon. Magvetõ-JAK 1987

∑ Anesztézia. Móra-Kozmusz, 1988

∑ A fül. Széphalom, 1992

∑ Ellenfülbevaló. Magvetõ 1994

∑ Elég, ha én tudom. Seneca, 1996

∑ Fojtott intenzitással, fojtottan. Fekete Sas, 2002