La Piantina leggazdagabb embere Bounatti úr volt. A harmincas éveinek elején járó férfi magányosan élt hatalmas kastélyában szolgálójával, Ignazioval, lovászával, Ippolitoval és szakácsnőjével, Maddalenával. Hatalmas vagyonát édesapjától örökölte. A városban élt feleségével, szerelemben. A legboldogabb ember volt e világon, mikor felesége várandós lett. Türelmetlenül várta, hogy végre kezében tarthassa gyermekét. Nem is sejtette, hogy a várva várt nap lesz élete legsötétebb napja. Felesége, miután életet adott gyermekének, eltávozott a földi létből, s nem sokkal később fiúgyermeke is követte őt az angyalok közé. Vincenzo fájdalmát semmi nem csillapította. Barátaitól eltávolodott, teljes magányba burkolózott. Megfogadta, szívét soha nem adja át a szerelemnek. Hátat fordított a nagyvárosi életnek, s vidékre költözött. Fél esztendeje csak, hogy a faluba érkezett, senkivel nem beszélt, társasági életet nem élt. A meghívásokat mind visszautasította, pedig Castelle úr kitartóan ostromolta, persze nem Bounatti úr személyének megismerése tette ily kitartóvá, sokkal inkább lánya dúsgazdag kérőjét látta benne, mintsem egy barátot. Vincenzonak egy barátja volt, a magány. Gyakran töltötte vele napjait. Ilyenkor a környéket járták be, megpihenve a tóparton, a hatalmas diófa árnyékában, feltéve, hogy nem volt ott valaki már. Kezdetben dühös volt a lányra, aki elfoglalta helyét, de zavarni nem akarta álmodozása közben. Inkább csak nézte egy fa törzse mögül. Bounatti úr maga is meglepődött a tényen, hogy napi sétáját még mindig a tópart felé veszi, s abban az időben, annak ellenére, hogy biztos lehetett benne, az álmodozó lány ismét ott lesz. Maga sem értette, mi ez. Azon kapta magát, hogy örömét leli abban, hogy nézi a lányt. Szerette nézni. Gyönyörű fényes haját, hatalmas, csillogó szemeit, szép, hamvas bőrét. Szerette hallgatni hangját, mellyel a madarakhoz, fákhoz beszélt, pirosló ajkainak résén keresztül. Gyakran tette fel a kérdést Istenhez, önmagához? Ki tudja.

- Mi lelt engem? Istenem, mi ez?

A választ kérdésére egy verőfényes tavaszi reggelen adta, nem Isten, hanem ő maga. Szokásos sétáját tette a tópart felé, mikor hangokat hallott. Nem a megszokott ábrándos, csilingelő hang volt. Férfiak beszélgettek. Közelebb ment, megbújt a szokásos fa törzse mögött, onnan hallgatta őket. Ama bizonyos Castelle úrról és annak két lányáról beszélgettek, aki őt annak idején oly kitartóan ostromolta személyével. Az egyiket különösen érdekelte Castelle úr vagyona.

- Castelle úr mennyire vagyonos? – kérdezte az egyik, akinek a szájában egy fűszál volt.

- Meglehetősen! – válaszolt a másik.

Barátja erre hamisan ránézett, szájából kitépte és elhajította a fűszálat, majd hangosan felnevetett. Hírtelen elkomorodott, szemöldökét összevonta, s így szólt.

- Istenem, ha valami módon elérhetném, hogy az egyik lányát hozzám nőül adja… – mondta sóvár tekintettel.

- És melyiket?

- Nekem mindegy, számomra nem a külcsíny a fontos. – mondta hamis vigyorral a képén.

- Hát mégis mi, Leopoldo? – nevetett barátja válaszán.

Leopoldo barátjára nézett, és ismét nevetett.

- Ó, te álszent ficsúr! – sziszegte Vincenzo halkan, összeszorított fogakkal.

- Mi volt ez? – kérdezte Leopoldo.

- Mi?

- Torenzio! Nem hallottál semmit?

- Nem én! Nem!

Hirtelen Leonardo felállt, s a nesz irányába nézett. Vincenzo követte tekintetét, egészen a rózsabokorig, s meglátta a lányt. Meglepődött azon, amit látott. A lány vörös arccal, kezét szorosan az arcára tapasztva fuldokolt.

- Ugyan, mégis melyiket választanád? – tette fel a kérdést Torenzio.

Leonardo nem válaszolt, odasétált a tóhoz, tenyerébe vizet fogott és nagyot kortyolt belőle. Majd váratlanul megfordult és lovához sietett.

- Menjünk, barátom. Gyomrom éhséget jelez! – mondta úriaskodva.

- Menjünk hát, ne késlekedjünk! – vágta rá nevetve Torenzio.

A férfiak felpattantak lovaikra s távoztak.

Távozásuk után a lány a tóhoz rohant, vizet merített tenyerével, s csókolgatta azt. Beszélt a lány, s feltette azt a kérdést, amit Vincenzo tett fel magának azóta, amióta megpillantotta őt.

- Mi lelt engem? Istenem, mi ez?

- Szerelem. – válaszolta Vincenzo sokkal inkább magának, mint a lánynak. A lány rémülten nézett körbe,majd elrohant. Vincenzo egyedül maradt a felismeréssel. Szerelmes. Ő, aki megfogadta, soha többé, soha többé nem akar fájdalmat érezni, Ő, aki a magány hű barátja, szerelmes. Elindult kastélyának irányába, napokig nem sétált a tó közelébe. Úgy gondolta, ha nem látja a lányt többé, elfelejti őt, elűzheti a szerelmet, ezt a kínzó fájdalmat a szívéből. De nem így lett. Fájdalma egyre nőtt, kedve rosszabb lett, bánatos volt. Hiányzott neki a lány. Nem derítette jókedvre semmi. Hű szolgája, Ignazio hiába kérdezte, mi lelte, választ nem adott.

- Drága, jó uram! Mi lelte Önt? Nem láttam ennyire szomorúnak asszonyom halála óta. – kérdezte aggódva Ignazio.

- Semmi. Semmi.

- De hiszen napok óta ki sem mozdul a szobájából, sétálni sem volt. Mi a baj, gazdám?

-. Semmi bajom, Ignazio.

- Egyék valamit, uram. Idejét sem tudom, mikor evett utoljára. Maddalena a kedvenc ételét készítette el. Beteg tán? Aggódom Önért.

- Ne fájjon a fejed miattam, hű Ignazio. Egészséges a testem, csak a lelkem…csak a lelkem fáj.

- Nem lesz így jó. Belé fog betegedni.

- Kérlek, Ignazio, hagyj magamra.

Mikor Vincenzo magára maradt, a szobára a magány és a fájdalom hullt. Gondolatai egyre a lány körül jártak. Szabadulni akart tőlük, de hiába küzdött. A fájdalom egyre erősebben marta lelkét. Lehunyta a szemét, s látta maga előtt a lányt. Vincenzo nem harcolt, belealudt az álomképbe. Másnap madarak csicsergésére ébredt. Lelke ettől vidámabb lett. Az ablakhoz ment, kinézett rajta, s nézte, csak nézte a madarak önfeledt táncát. Eszébe jutott a lány. Komor arcára mosoly ült. Hírtelen felkiáltott.

- És ha nem? Ha nem fog fájni a szerelem? Látnom kell őt!

Felvette ruháját, s elrohant. Sietett az erdőbe, a tóparthoz, a vén diófához. Női hangot hallott, de nem a lányét. Odament. Meglátta lovászát, Ippolitot egy ismeretlen nővel. Amikor meglátták az urat, megijedtek.

- Nagyságos úr! Bocsásson meg… már megyünk is. – mondta Ippolito.

- Miért mennétek?

- Hát…nem akarjuk zavarni sétája közben.

- Cseppet sem zavartok.

Miközben ezeket a szavakat mondta Vincenzo, körbenézett.

- Keres tán uraságod valakit?

- Tessék? – nézett ijedten lovászára Vincenzo.

- Keres valakit uraságod?

- Nem, vagyis igen. Igazából nem, csak…- habogta Vincenzo.

Ippolito összeráncolt homlokkal nézte gazdáját.

- Egy lány szokott itt pihenni. – mondta végül.

- Tán őt keresi uraságod? – kérdezte erre a nő hetykén.

- Nem, nem. – válaszolta határozottan.

Majd színlelt közömbösséggel, félve tette fel a kérdést.

- Ismeri tán őt?

- Ismerem hát! Ő az én kisasszonykám, Fiorenza!

Fiorenza! Mily csodálatos név. Csodálatos, mint a név tulajdonosa.

- És ki lánya ő?

- Vinette úré!

Vinette úr! Ki lehet ő? Meg kell tudnom! Elindult, de hirtelen megtorpant. Visszafordult, és emígyen szólott.

- Ippolito, beszélnem kell veled. Ha visszatértél sétádból, keress meg!

- Igenis, uram!

Ezzel visszasietett a kastélyba. Hamarosan Ippolito is megérkezett, s felkereste gazdáját.

- Uram, beszélni kívánt velem.

- Igen. Nem dolgozol nálam régóta, de becsületes embernek ismertelek meg, s annak is tartalak.

- Köszönöm. Igyekszem nem okozni csalódást uramnak. Vagy…ha…mégis…

- Nem, nem! Semmi baj nincsen.

Vincenzo nem tudta, hogy tegye fel kérdését. Egyre kellemetlenebbül érezte magát lovásza előtt.

- Megkínálhatlak valamivel? Egy itallal?

Ippolito nem nagyon értette. Mégsem való az, hogy egy nemes a lovászával italozgassék!

- Nem, uram. Én nem…Óhajt tőlem valamit, uram?

- Beszélgessünk. Foglalj helyet, kérlek.

Ippolito csak ámult és bámult. Végképp nem értette, hogy mit akar tőle az uraság.

- Inkább állva maradnék, ha nem bánja uraságod.

- Persze, persze. Ahogy kényelmes.

Hallgattak. Az úr ült és közben iszogatott, Ippolito meg csak állt, s kérdőn nézett gazdájára.

Vincenzo egyre sűrűbben töltötte meg poharát.

- Meleg van. – mondta, miközben megemelte poharát - sokadszorra, s kiitta annak tartalmát.

Ekkor egy hatalmasat dörgött az ég.

- Vihar lesz, uram.

Vincenzo megköszörülte torkát.

- Igen. – mondta végül halkan.

Ippolito csak állt, kalapját kezében gyűrogetve.

- Uram, bocsássa meg szemtelenségemet, de…van valami baj?

- Nem, nem! Dehogy. Csak beszélgetni szerettem volna veled. Csak, mert nálam dolgozol, nap mint nap látlak és mégsem tudok rólad semmit.

- Hát…kérdezzen uraságod.

Vincenzo bajban volt. Mégis mit kérdezzen Ippolitotol, hogy a lányról beszéljen végül?

- Szóval neked jegyesed van?

- Igen, uram.

- És, mikor lesz a nagy nap?

- Szeretném mihamarább. Dolgozom, gyűjtögetek, hogy az én hitvesemnek mindene meglegyen.

- Értem.

Ippolito ekkor rémült tekintettel nézett gazdájára.

- Uram, kérem. Engem félre értett! Nem panaszkodom. Becsületesen megfizeti a munkámat…

- Ippolito, nem értettelek félre. De ha már szóba került a pénz, úgy döntöttem megemelem a béred. Ha mér házas ember leszel, szükséged lesz rá.

- Hálásan köszönöm, uram. – Ippolito meghajolt.

- Ha már így szóba hoztad, jegyesed kinél szolgál?

- Vinette úrnál.

- És…mit…?

- Fiorenza kisasszony szobalánya, kérem.

Fiorenza! Végre!

- Miféle úr ez a Vinette úr?

- Rendes, becsületes.

- Nemes ő?

- A szíve nemesebb bármely nemesnél. Habár már csak egy elszegényedett nemes.

- Elszegényedett? Mi történt?

- Vinette úrnak hatalmas vagyona volt. Felesége ágynak esett, súlyos beteg volt. Az orvosok váltották egymást a házban, de segíteni senki nem tudott. Vagyona ráment, sajnos asszonya is meghalt.

- És, ha jól tudom, van neki egy lánya.

- Igen uram, ahogy említettem az imént, van egy lánykája, Fiorenza kisasszony.

- És ő? Jegyese van már?

- Jegyese? Nem kell az senkinek, sajnos. Szegény lány ő!

Nem kell senkinek! Egy ilyen sugárzó szépség! Hogyne! Kell ő! Csak Ő!

- Hány éves is?

- Talán 21 lehet.

- Társaságba jár?

- Nem uram. Szegénysége miatt nem hívják őt sehova. Egyetlen társa Bettina, az én jegyesem. Neki önti ki szívét, lelkét.

- Valóban? És…mi bántja a lelkét?

- Uram, Bettina ezeket sosem fecsegné ki nekem.

- Persze.

Ismét hallgattak.

Szegény teremtés! Ha boldoggá tehetném!

- Óhajt még valamit uraságod?

- Nem. Most elmehetsz.

Ippolito távozott. Vincenzo egész nap, egész éjjel törte a fejét, mi módon tudna a lány közelébe férkőzni. A megoldás reggelre megszületett.

- Ignazio! Ignazio! – hívta szolgáját.

- Igen, uram! Mi történt, csak nincs baj?

- Nem, semmi baj. Szólj Ippolitonak, nyergelje fel a lovamat.

- Igenis!

Ignazio elrohant.

phyllis rovata (phyllis.virtus.hu)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés