Lélektan, költészettan, történetfilozófia, morál – a láthatatlan pegazus szárnyaival ma a gondolat e köreit futtában mind átrepültem. Az általános benyomás: lázadás és szorongás, nyugtalanság és kísértés.

Szeretem magam az élet óceánjába vetni, de az irányt gyakran elvesztem, és elvesztem önmagamat, és érzem, hogy természetem és mindannak a természete, amelyre hivatva vagyok, meginog. A bolygó zsidó örvénye ragad el –, amely az emberi szellem minden birodalmában megforgat, amikor családom kicsiny körének küszöbét átlépem. Amikor önkéntesen átadom magam az általánosnak, az egyetemesnek, a végtelennek, személyes énem elszáll, mint a csepp víz az izzó kályhán és vízcseppé csak akkor sűrűsödik ismét, ha a levegő lehűl, vagyis amikor az enthuziazmus kialudt és a realitás visszatért.

Kitágulás és sűrűsödés, odaadás és az én visszaszerzése, a világ meghódítása és a tudat elmélyedése: ez a belső élet játéka, a mikrokozmikus szellemi pálya, az egyéni lélek és az egyetemes szellem házassága, a véges és a végtelen – és az ember igazi fejlődése. Más kapcsolat is van, amely a lelket Istennel egyesíti, de ez már az akarat világába tartozik. Ami az akaratot megelőzi, az az érzés; s ami az érzést, az az ösztön. Az ember az, akivé fejlődik. Nagy igazság! De csak azzá fejlődik, aki. S ez még nagyobb igazság.

Ki vagy? A kérdések kérdése. Az előrerendelés, a születés, a szabadság: - a sötét és mély szakadék. Az embernek le kell merülnie, s én elmerültem. Bach prelúdiumát hallgattam, s ez fogékonnyá tett a lépés megértésére: a megkínzott lélek, amely Istenért kiált, megragadja Őt, és magán kívül élő lobogó tűzzel odaadja magát a végtelennek és a békének.