Vannak helyek ahol otthon érzem magam...

Ha a közeli kirándulóhelyeket sorra veszem, sok-sok szép és érdekes célt találok. Szeretem az erdőt, a fák susogását, a patak fecsegését, a Máriácska szelíden lehajtott fejű szobránál a békét érzem, a Benevár titkokat súg, rég elmúlt temberek suttogását hallom ki kőfalakból. Az erdő átölel, és befogad, nem kérdez, nem vitatkozik, nem ítélkezik. Van titkos helyem is, ahol feltöltődöm, ahol a hely szelleme kimos belőlem minden rosszat, minden ártót, minden földrehúzó gondolatot: ez pedig a Cserkő. Ha elmegyek és leülök a halott kőbányató szikláira, amibe évekig a lepusztult autókat, motorokat, egyebeket lökték, állítólag még a bányagépek is lent maradtak, ki tudja, és nézem ahogy szennyes olajfoltok ide-oda lebegnek, a mélyből pedig érdekes buborékok törnek elő-talán a halott autók és motorok szeretnének a felszínre jönni újra-és újból és újból elcsodálkozom főleg nyaranta a kakukkfű- illatos szikláktól árnyék mentes ájult hőségben is ahogy az ebihalak tömkelege rajzik a vízen a zavaros foltok közt, és egy-egy apró halacska ide-oda cikázik és a hurráoptimista horgászok még ebbe a halott vízbe is bedobják a horgászbotot... A tavalyi szemétkupacokat benövi a gaz, a cserfákról apró gallyacskák hullanak, és én hátradőlök, elengedem magam, az időtlenség pedig magához húz, bennem és köröttem csend és végtelen nyugalom. A patak sietősen folyik, hangosan beszélget a hatalmas kövekkel, ittam a vizéből, mert megkívántam, selymesen lágy íz futott végig torkomon. Fent a sziklák tetején palánkvár romjai, Dezsővár a térkép szerint. Lent a mélyben kopott, mohos, zuzmós sziklák, csenevész fű, szívet átmelengető kakukkfű illat. Ez a hely egyszerűen elvarázsol, békét ad,  hitet, reményt, az élet igéretét. Egyszerűen szeretem...