" A múlt nem más, mint fénnyel teli szekrény, és nem kell mást tennünk, mint megtalálni a kulcsot, amely az ajtaját nyitja." / Kate Atkinson/

Készültem rá napok, hetek, hónapok, évek óta. Szívemre páncél kérgesült, szemem kékje kemény maradt... szembenéztem önmagammal. A tavasz észrevétlen lopózott szívem köré, átfont, magával húzott, elvarázsolt... reggel már nem az elkeseredett káromkodós, hidegszidós, hanem a tavasz-szerelmes rigódal ébresztett. A gólyahír sárgája belesimult a harsogó üde zöld fűbe, a százszorszépek meghatón simultak tenyerembe, mikor lehajoltam megsimogatni őket, a rügyek a fákon észbekaptak, és egyszerre mind rájött, hogy tavasz van és rögvest pótolták a lemaradást. Az égen szelíd rózsszín csíkos bárányfelhők úsztak a hajnali kábulatban és Hajnal lépett ki a Sárhegy mögül, megrázta hajkoronáját, megigazgatta felhőruháját, álmodón körbenézett, táncra kapta Szél úrfit, langyos tavasz illat borított el, Hajnal csókot dobott, haját válla mögé dobta és átadta helyét a reggelnek... Magamba néztem, és nem féltem..vártam félelmet, gyűlöletet, haragot, dacot, bármit ami felrázna, helyette csak a mérhetetlen ürességet éreztem, a semmit. A buszról leszállva is végigvizsgáltam gondosan az érzéseimet. Az évtizedekig érzett tompa fájdalom is elmúlt már, a nincs felállt a gondolatok közé. Az alagútnál mély levegőt vettem, mert gyermekkori önmagam láttam, ahogy boldogan szaladgál és nem érez semmit az elkövetkező lélekölő tinédzser évekből. Mentem tovább, vártam, hogy a múlt démonai egyszer csak rám vetik magukat, de rájöttem azokat már rég a múlt kopott, mohos régi kútjába dobtam és már nem bánt semmi. Tényleg semmi fájót nem éreztem. Mentem szorgosan tovább, még mindig meglepődtem, hogy rámköszöntek, megszokásból, nem hiszem, hogy tudták volna ki is vagyok... Az ismerős háznál megálltam, néztek is furcsán ki is vagyok. A kiskaput nagy nehezen nyitottam ki, eszembe sem jutott elfutni, vagy meghátrálni, egy pár éve még biztos ezt tettem volna.. csöngettem, az ajtó kinyílt és én beleestem a múlt kútjába félelem, harag, megbánás és megbocsájtás nélkül, átléptem az évek óta zárva levő kaput, szembenéztem a múltammal, szembe álltam az Anyámmal. És önmagamnak is bevallhatom, hogy kiálltam a próbát...