„Kérek az Istentől egy csillagot,

    Így vásároltam meg azt a jogot,

Zarándokhelyre jöttünk, Isten, magány, nemzet és testvériség zarándokhelyére. Reményik Sándor fenyveseinek és magasból legördülő forrásainak zarándokhelyére. Reményik havasaihoz, „Még egyszer szeretnék Borberekre menni, A hegyek megszépítik a fájdalmat is, és elmélyítik a gondolatot…” –  mondta ezt a nagybeteg költő egy Wass Alberttel történt Kolozsvár-főtéri találkozáskor a halála előtt; így e szavak ránk ma is végrendeletként hatnak. De mégis, most is, születésének 120. évfordulójának[3] és az egyszerre fölemelő és megrázó 2. bécsi döntés 70. évfordulójának közös alkalmából[4] elsősorban Reményik emlékéhez jöttünk el, „ki beteg szemei mögött a látás tükrét hordozta”, ahogy  tanítványa majd íróutóda Wass Albert – Kisfaludy Társasági Emlékbeszédében, amely egyben szűzbeszéde is volt – mondotta volt. Azaz: zarándokhelyünkön mi: egybegyűltek, az Ő emlékének közös tagjai, az általa megénekelt Isten, magány, magyar nemzet és emberi testvériség értékeinek hódoltatunk meg.

 Aki ifjan Rilke fájdalmas-hatalmas verseinek fordításaival mutatkozott be erdélyi közönségének, az a meglódult magyar- és világtörténelmi pillanatokban ismét ama Rilke-féle lelki és költői magaslatokban érezte kizárólag otthon magát! Kortársai és hosszú-hosszú ideig az olvasó utókor is nehezen értette meg a „Korszerűtlen” ódák és rapszódiák összegző, szorongó és fájdalmas költeményeit:

 „A Szépség elfödte arcát

Szégyenlősen előlem –

Vagy e világ vak erői elől –

S halál előtt

Elfödöm én is vesző arcomat.”[5]

 Ez az a nyitópont, ahonnan kinyílik ismét az ablak, ahonnan feltekinthetünk – Kolozsvár városában éppúgy, mint az Izvor mámoros zúgása mellett – Reményik Sándor 1938. november utáni költészetének világos, tiszta, emberi szorongásaira és magasságaira. Sőt, a részben Felvidékről (Dobsináról) is származó költő 1. bécsi döntést hírül vevő lelkiállapotának egész meghasonlott apokaliptikájára:

 „S mi a te szétszórtságod, Ország,

Ahhoz képest, ahogy szétdarabolták

És szétszórták egyetlen énemet!!

Te szétdarabolt, árva, drága ország,

Én hogyne értenélek meg?”[6]

 Itt, e költészet végső kibontakozásának bemutatása előtt meg kell torpannunk az életmű egy némileg korábbi számvető és lezáró momentumánál. Mintha Reményik halálra készülődő csöndjét zavarná fel a történelem új és kétséges kimenetelű lendülete és ország-térképünk újrarajzolása… A költő éppen 1938. számolja fel úgymond klasszikus korszakát, a híres és nagy Reményik-versek klasszikus sorozatát (Iskola és templom, Ahogy lehet, Álmodsz-e Róla stb.). Mintha a teljes lemondás és örökbe hagyás költeményeit írta volna meg 1938 július 19-én Nagyváradon és szeptember 12-én a Szebeni-havasokban. Szent Pál személyes fohászával rokon búcsúval fordul Istenhez a Circumdederunt… utánozhatatlan monológjában. Kölcsey Vanitatum Vanitasához hasonlóan szól a létezés hiábavalóságáról:

 „Apácák közt darálok vak imákat,

És mindhiába mondom: Erős várunk…

Hasztalan ez a vacogó alázat,

A végtelenbe hasztalan kiáltunk!” 

 

„Ó, rőzse: teher, melynek célja nincs,

Ó, rőzse: élet, az én életem!

Nem tudok könnyíteni magamon

S nem tudok könnyíteni népemen!”

 De ez az életzárásnak indult költemény is több-énű, többarcú, műfajilag összetett alkotás. Hiába írja le az élet befejezésére készülő sorait:

 „A szívem beteg, rángatózó lángja

Kéken virrasztott őrült éjszakákon

Láttam: rohamléptekkel jő halálom,

Mint gyertyalángra szélroham – s hiába,

Hiába borul a kis mécsre védőn

Édes mosoly és erős bíztatás,

Hiába: ez a végső búcsúzás.”

 

„Zengedezhettem volna – – mégis féltem.

Nem voltam semmi más, csak félelem.”

 A költemény ugyanakkor a nagy egzisztencialista nihil- és léthatár-élménnyel is szembenéz, ezzel is számot vet; emberien, vallomásosan, szinte könyörgőn:

 „Tartozom néktek – tartozom magamnak,

S az Istennek is tartozom – ha van –,

Nem önthettek ki ily zavarosan

Az öröklét szűzi virányára –

Sívó homokjára a semminek!”

 Az Arany napokból bíbor berkenye című búcsú-ódáját Áprily Lajosnak, a nagy elődnek és barátnak ajánlja. A világtragédiákra felkészült költő utolsónak tűnő erőfeszítését és barátjáért nyúló utolsó ölelését érezhetjük a költeményben, baráti és búcsú elégiát:

 „Új világ-omlás hogyha eltemet,

Fogadd a fenyvesbe hullt berkenyét:

Vérszín játékom: végső versemet

                                                      – Hozzád.”

 Mintha Reményik Sándor kétszer halt volna meg. Először a két bécsi döntés előtti reménytelenségben és másodszor a 2. Világháború fokozódó infernójának idején. Mintha Reményik Sándor a Kárpát-medencékbe is betört Történelem „Kelj föl és járj!…” parancsára újította volna meg saját életerejét, alkotó lendületét. Az 1. és 2. Bécsi döntés hírétől és megosztottságaitól ösztönöztetve. Kimondhatjuk: nemzete és istene által ösztökélve. Picasso Guernica-i látomásával rokon „lázálmok” ébresztik a valóra: a „véres és őrült” jelenre és közeljövőre! Szinte ellen-programversként helyezi asztalunkra a Kettétört mondat c. vers ellen-ars poétikáját (mintha a Biblia Istenének „kettétört Igéjét” ejtené ki ajkán a fájdalmas, de most is elsősorban magyar és erdélyi költő):

 „S mit írhatnék különben is?

Ha volna bár egy erős, tiszta vágyam,

Irányom vagy utam,

Amelyben magam s népem megtaláljam,

De nincs.

Magam káoszát énekelhetem csak,

S a magyar zűrzavart

S a nagyvilágét.

Véres, őrült és érthetetlen játék.”[7]

 Fiatalabb költőtársa, Asztalos István jól érezte meg Reményik új „korszerűtlen verseinek” lelki eredetvidékét. A költő, aki Végváriként „jerikói kürtösként” ébresztette Trianon után a dermedésbe fagyott magyarságot, és 22 éven át ébren tartotta erkölcsi és emberi tartását, most a „részleges  elégtétel” történelmi perceiben Kölcseyként óvja a Dunavidék népeit a megengedhetetlen és újabb, tragikumba fordítható lépésektől. Nagy példaképéhez, a Szörnyű idők-et jósoló Petőfihez hasonlóan Reményik Sándor elsötétülő szemeivel is folyton-folyvást lát, láttat és látásra buzdít:

 „Megváltozott – és megöregedett.

Megváltozott és teljesen a régi

Nem lehet, s lenni tán nem is akar.

Megváltozott, s megőszült húsz év óta

Határon innen s túl minden magyar.”[8]

 Éppen ő, aki platói szerelmének, Piroskájának festett színeit és asszonyait költő Cezanne-ként tudta számunkra kiénekelni, most az 1. bécsi döntés részlegesen örömteli perceiben a Munkácsi temető énekében dadogja ki a helyrehozhatatlan fájdalmak gyászát:

 „Ti, akik ittmaradtatok,

Hagyjatok fel minden reménnyel!

Mi felhagytunk minden reménnyel.

Az őszi éjbe mélyen süppedünk.

Mi nem hiszünk,

Mi nem hiszünk egy Istenben,

Mi nem hiszünk egy Hazában,

Mi nem hiszünk egy isteni örök igazságban,

Mi nem hiszünk semmiféle Feltámadásban.

Mi halottak vagyunk.

Mi halottak vagyunk.

Mi halottak vagyunk.

Ámen.”[9]

 Dante Purgatóriumának szenvedőihez hasonlóan itt egy nemzet, egy darabjaira szétszaggatott nemzet sikoltása tömte el már 1938 novemberében is a költő fülét, ő továbbra is azokhoz és azokról énekelt:

 

                                           „KIKHEZ NEM JÖTT EL AZ ORSZÁG”[10]

 

Nem csak a valahai Anyaország és bevonuló hadserege nem jött el, hanem bibliai értelemben szólva is: a vágyak és remények országa sem: Isten országa.

 „Az isten látja, mást nem tehetek:

Míg a násznép ujjong s hálákat ad,

Inkább lakozom én most veletek.

Ti magyar Kárhozatnak

Eleve-elrendeltjei!

Szeretném kitépni a szívemet,

S elétek úgy teríteni!”[11]

 Két év múlva is azokért perel és kiált, akik 1940. augusztus 30-a után is „… senyvednek a kettétépett Erdély / sötétebb, csillagtalanabb felében”. [12] A történelmi időt még ekkor is „rabló idő”-ként éli meg::

 „S jön, hogy habzó keserűségemben

Visszanyert, fájó szabadságomat

A világ s az Isten lábához vágjam:

Nesze – nem kell – –

Amíg minden testvérem nem szabad!”[13]

 „Legázol a világtörténelem…” – írta a költő ugyanezen a napon egy másik versében. S folytatta tehetetlenségben vergődő nemzete nevében, mint már korábban is annyiszor:

 „És visszagondoltunk az ezer-évre

És térdre hulltunk az Isten elébe,

Hogy mégis úgy vagyunk, ahogy vagyunk.

És csak átzúgnak ködös távolokba

Rajtunk át az idegen vonatok…”[14]

 „Korszerűtelen” búcsúköltészet Reményik Sándor lírájának záró szakasza.  Korszerűtlensége: a mai napokon való túllátás, a jövő elé vetett szorongás panorámájának megrajzolása. Kérdései egy tisztulásra váró nemzet és emberiség magával is meghasonlott lázával íródtak:

 „Megtorlás megtorlást követ

Egész világon mindenütt,

A hold nem világol a vértől,

A füsttől már a nap se süt.

 

Ki éri meg ennek a végét?

Ez az elhulló vers-virág?

A jövő évi orgona?

A kín, amely szívembe vág?”[15]

 

„Ölni vagy halni: ez a nagy parancs:

És szép egymás-mellettiség soha?

Fúljon hát önvérébe a világ

Végképp, ha sorsunk ilyen mostoha!” [16]

 A Remény és Keserűség áradó hullámai és jégtorlaszai egymásba torlódva. Vörösmarty-méretű számvetés egyrészről, és másfelől a hétköznapok próféta-szenvedései.  Ugyanakkor költészete: ereszkedő lépcsősor a magány, a fájdalom és a betegség pincemélye felé:

 „Romok – romok…

Romok és töredékek.

Távol-közel a tájak fájnak.

Ha kimondom: ki ellen vétek?”[17]

 

„Nincs helyem itt.

Ki hallgatja

Egy korszerűtlen és beteg,

Hanyatló költő végső rímeit?”[18]

 

„Segíthetett-e, hogy az egész

Lángba borult

Mindenségért imádkozott?”[19]

 Ebben az infernális korszakában is föl kell figyelnünk Reményik Sándor Istenhez és Természethez való hatalmas kötöttségeire:

 „De sehol elmerülés, nyugalom!

Felszín, felszín… sirályszárny, csapkodó - -

De hol a búvár-szív, amely leszáll –

S a szív, Isten szívén elnyugovó?”[20]

 

„S ahogy ültem ott erdő közepén –

Nem gőg töltött el s nem rideg fölény,

De az az áldott tündér-bizonyosság,

Hogy mindenkivel együtt vagyok én.

S nem személytelen nagy közösség volt ez,

De édes és személyes kapcsolat.

Kiterjesztettem karom és éreztem:

Simogat élőket és holtakat.”[21]

 

„Jézus magához engedte a gyermekeket

S szólt: senki nem megy a mennyek országába,

Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.

 

Engem a fenyők engedtek magukhoz,
A fák, az óriási fák.
Kicsoda találhat bennük hibát?
Kinek ártottak, kinek vétettek ők,
Ezek a mozdulatlan, szent fenyők?
Nincs ösztönük, csak a növekedés,
Nincs más szerelmük, egyedül a fény,
Alattuk járva, - jól tudod, Uram -:

 

Én sem ember voltam, csak tünemény.
Ők igazán nem tettek egyebet:
Dicsőitettek Isten, Tégedet.
És én azt mondtam: sem én, sem más, soha
Be nem mehet a mennyek országába
Míg olyan nem lesz, mint egy ilyen Fa.”[22]

 

*  *  *

 

Reményik Sándorra való emlékezésünkhöz hozzá kell tartoznia mindenféle Purgatórium után is a Remény lelkületének. Örök Borberekének üzente talán az alábbi dátumtalan verssorokat a költő, örök bíztatásul, nekünk is, e hely mai zarándokainak:

 Hamleti táj ez, ködös, zúzmarás,

Komor színekben pompázó vidék:

Sötét örökzöld s halott fehér,

Fekete fákon gyémántfényű dér.

Hamleti táj ez, komor hallgatag…

… De íme kél egy halk csilingelés,

Valahol mélyen, köd és jég alatt,

Dalolni kezd egy befagyott patak.”[23]

 Ma itt vagyunk, együtt, s ahogy versében megjövendölte, „vendégül lát” minket „egy csillagon”: a szívünk, a lelkünk csillagán, s mi általunk a magyar nemzet és az emberi testvériesség lelkületének csillagán. „Még egyszer szeretnék Borberekre menni!” – sóhajtotta 1941 nyarán tanítványa és barátja karján, s ez a sóhaja is értő fülekre talált a késő utókorban, mintha Ő is itt lenne és maradna velünk a neki ajánlott Emlékház és Emlékkút hűs árnyai és csöndes csobogása mellett. Mert Reményik Sándor volt lélektársainak és lelki utódainak is: „Ott van otthon, ahol van a béke.”[24]

 (Turcsány Péter 2010 augusztus 29-én Radna-Borbereken a Második Reményik Emlékkút felavatásán elhangzott beszédének írott változata.)

 

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés